Hegedüs Vince atya verseskötetének bemutatója

Nick egykori plébánosa, Hegedüs Vince verseskötetének bemutatójára 2011. szeptember 18-án került sor a nicki templomban. A könyv új kiadása a Martinus Kiadó gondozásában jelent meg. A meghitt eseményen visszaemlékezésében Füle Lászlóné jelenítette meg a település egykori lelkipásztorának személyét. A helybéliek tolmácsolásában 14 vers hangzott el a könyvből, amelyet annak idején, 1936-ban Árva László költői néven, Ember, csak menj az utadon címmel jelentetett meg Vince atya. A kötet megvásárolható a Martinus Kiadónál. „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Igen, így van ez a költőknél, de talán még inkább igaz ez a pap-költőkre.

A versekben a poéták legbensőbb gondolataikat, érzéseiket fogalmazzák meg művészi szinten. Mi a helyzet akkor, ha a művész papi hivatását éli, s eközben írja verseit? A költőt, az embert, aki pap, belülről ismerhetjük meg. Ha belegondolok, beleborzongok. Majdnem olyan, mint egy fordított gyónás. A dal szülte énekes kitárja szíve, lelke kapuját, betekintést enged oda, sőt megismerhetjük lelke legrejtettebb zugait, sebeit, fájdalmait, félelmeit, örömeit és reményeit. Hegedűs Vince 1952 és 1972 között volt a nicki egyházközség lelkipásztora. Igazi kibontakozása erre az időre tehető. Alig harmincévesen, 1936-ban jelent meg nyomtatásban verseskötete. Ha alkotásaival ismerkedünk, belélegezhetjük a múlt század első felének életérzését, és sóvárogva vágyakozhatunk utána.

Milyen találó költői névválasztása a későbbi esperesnek, címzetes borhi apátnak: Árva László. Úgy érezte, a papi élet hasonlít az árvalányhajhoz, mely szerény virág, nem mutatós, mégis képes bearanyozni a földet.

Számos témaválasztásában Szent Ferenc-i lelkület inspirálta, hiszen versei kedvelt szereplői voltak a sírokon nyíló virágok, mint az örökélet jelképei és a vándorló madarak, akik az örökkévalóságban nyugszanak meg földi tartózkodásuk után.

A most bemutatásra került költeményeket nem elég egyszer hallani vagy olvasni, hanem lelkünk állandó táplálékává és örökös kincsévé kell tennünk, hogy szépségét és igazságát minél mélyebben élvezhessük.

Az Itt állok bíborban ciklus versei az emberről szólnak, aki pap. Az elsőt már bérmálás alkalmával is hallhattuk két bérmálkozónk tolmácsolásában (Papok, Aranyos szép kispap koromban, Egy aranyam van, Ember, csak menj az utadon). A Trónvesztett királyok ciklus verseiben emberarcok, embersorsok festett képei elevenednek meg, és az az út, ahogyan eljutnak Jézushoz (Gyónás, Gyermekkorom legszebb virága, Markó Géza könnye, És halálsárgán ragyogott a hold). Az anyaság fontosságáról és az édesanyjához fűződő emlékeiről, érzéseiről vall a Rágondoltam édesanyámra ciklusában (Édesanyámnak, Mikor leszel Szűz Mária, Eszembe jutott az anyám). Költői lélekkel készült a halálra, de nem az elmúlásra, hanem az örökéletre. A Vadludak a Murán ciklusban az élet értelméről elmélkedik és az örökélet utáni vágy hangjait hallhatjuk (Ki mondja meg, mi volna jobb? Vadludak a Murán, Folyton kísér egy kisgyerek).

Vannak távoli emlékek, melyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohos szikla zölden integet felénk, mintha nem múlt volna el semmi, mint ahogy úgy látszik nem is múlt el semmi. Érdekes, hogy ehhez a fényre hozáshoz elég egy mozdulat, valamilyen elfelejtett illat, egy tárgy, egy ág roppanása, a szél zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.

Úgy érzem, sokak nevében köszönetet kell mondanom. Köszönet az emlékek, értékek őrzőinek. Köszönet a versek megőrzőinek, gyűjtőinek, a kiadás alá rendezésben résztvevőknek. Így szűkebb és tágabb környezetünk kulturális és lelki örökségévé válhatnak Hegedüs Vince költeményei.