Könyvajánló - Feltárul egy titokzatos világ
A szabadkőművességnek az a titka, hogy az ember egyszerre kíváncsi rá, ugyanakkor fél is tőle a mozgalmat övező homály miatt. „A félelem és kíváncsiság közötti versenyben rendszerint a kíváncsiság győz” – írja Burkhardt Gorissen, aki maga is csatlakozott a szabadkőműves mozgalomhoz, évekig annak aktív tagja volt, olyannyira, hogy magas rangú vezető lett, végül azonban mégis kilépett, és megtalálta a Katolikus Egyházhoz és Istenhez vezető utat.
Szabadkőműves voltam című könyvében bepillantást enged az ősi mozgalom kulisszatitkaiba, olyan titkok tárulnak fel az olvasó előtt, amelyekről máshonnan nem lehet tudomást szerezni. A szerző első kézből ad információt a „titkos” szervezet működéséről és visszásságairól. Írása tényfeltáró és önvallomás jellegű mű egyszerre, saját mozgalomban eltöltött éveiről ad számot benne, feltárva az olvasó előtt lelki vívódásait is.
* * *
A szerző lépésről lépésre vezeti be az olvasót a szabadkőművesek világába emlékei felidézése által. Őszintén megvallja egykori kíváncsiságát, amely a mozgalom kötelékébe csábította.
A fényünnepet december 14-én tartották egy kis fogadóban Köln-Brückben. Sötétbarna öltönyt vettem fel, fehér inget és nyakkendőt. Ritkán hordok ilyen menő szerelést. Alfred Cornelisen megbeszélésünk szerint várt a deutzi pályaudvaron. (….) „Székmesterünk, hogy is mondjam, nem egy menedzsertípus.”
Hangulatának megfelelően nyomkodta a gázpedált, úgyhogy lassan már éreztem a gyomrom. Hirtelen váltott sávot és témát: „Elhatározta, hogy szabadkőműves lesz? Buta kérdés, különben nem jött volna el az összejöveteleinkre.”
A kérdésen meglepődve felnevettem: „Jó munkához idő kell.” „Engedje meg, ha öreg harcosként azt mondom, hogy néhány döntést egyik pillanatról a másikra kell meghozni. Ez az üzleti életben is így van. Ha én korábban a társaságnál… társaság, így neveztük a Ford Műveket… ha döntést kellett hoznom, néha nem volt rá sok idő. Rögtön meg kellett kötni a vásárt.” Ismét megszakította mondandóját, és háromszor kezdett neki, mire kibökte a mondatot. „Azt hiszem, Ön jól illik hozzánk. A szabadkőművesség jót fog tenni Önnek.”
A fényünnepen Cornelisen a székmestert ültette az oldalára. Beszélgettek, miközben egy másik testvér hellyel kínált. Két idősebb úr közé beékelődve ültem, akik bemutatkoztak, de nevüket rögtön el is felejtettem. Miért tört be Cornelisen ajtóstól a házba? Akarok-e szabadkőműves lenni? Tulajdonképpen igazán még nem döntöttem el a kérdést. Alapjában véve Cornelisennek igaza volt, hogyha valaki összejöveteleket látogat, nyilván szabadkőműves akar lenni. Örömtől sugárzó arccal lépett hozzám.
„Miért ült a szélére?”
„Egyik testvérük ide ültetett.”
„De nem, Önnek mellettem a helye.”
Átmentünk az asztal elülső szélére. Cornelisen ismét kertelés nélkül tért a témára: A székmesternek szóltam az Ön érdekében egy jó szót. Ha akarja, elintézem, hogy felvegyék, amilyen hamar csak lehet. Dönteni Önnek kell. Mi relatíve hamar felvesszük. Természetesen először golyózunk, ha Önnek előkészítettünk egy felvételkérő nyomtatványt. Ahogy székmesterünket ismerem, mindig van nála egy. Egyébként nálam is van.
A golyózás
Szabadkőműves nyelven golyóval szavazásnak is nevezik. Ez egy szavazás a páholyon belül, amellyel a testvérek eldöntik, hogy egy új tagot felvesznek-e a páholy soraiba. Ehhez minden páholytag kap két golyót a kezébe: egy fehéret és egy feketét. A fehér golyó az Igen, a fekete a Nem. A megfelelő golyót eltakarva egy erre a célra oda tett dobozba dobják. Ha több mint három fekete van a dobozban, a felvételi kérelmet elutasították.
Hétfőn a fényünnep után Alfred Cornelisen közölte velem, hogy felvételem időpontja 1997. január 22-e lesz.
„Érezze magát megtisztelve.”
„Fel kell rá készülnöm?”
„Jöjjön, ahogy megbeszéltük, fekete öltönyben, fehér ingben, fehér nyakkendővel vagy csokornyakkendővel, fekete zokniban és cipőben.”
A többit majd közlik velem. Bizonyára nem ellenzem, hogy előtte találkozzunk. Ha nekem is megfelelne, hétvégén, szombaton lenne jó. Igen, minden egészen simán ment. Nem, nem érzem magam becsapva, én akartam a szabadkőművességet.
* * *
Könyvéből megismerhetjük páholybeli társait, barátait, valamint részletesen beszámol a különböző rituálékról is, mint például mozgalomba történő felvétele.
Azt gondoltam: „remélhetőleg jól fog menni”, amikor 1997. január 22-én beültem a taxiba.
A páholyház előtt máris két testvér állt, fekete öltönyben és fehér nyakkendővel. Egy nyúlánk, ősz hajkoszorús ünnepélyes arccal és egy zömök fiatalember, akinek vöröslő haja fürtökben hullott pufók arcába. Nevetett, kezét nyújtotta és megrázta az enyémet: „Ó, a mi delikvensünk.”
Ijedtség futott át rajtam. Nem emiatt. „A nyakkendőm!” Ritkán hordok ilyesmit. Ezért.
Zeugner úr elővett egy fehér csokornyakkendőt kis táskájából, és nekem adta. Szerencsére olyan, ami előre meg volt kötve.
„Mostantól sorsára kell hagynom”, mondta Zeugner úr szokatlanul feszült ábrázattal, és vállon veregetett.
A másik két szabadkőműves bevitt egy szobába. „Mielőtt felvesszük, kérjük, hogy válaszoljon a következő kérdésekre. Néhány perc múlva jövünk, hogy elvigyük a kitöltött kérdőívet.” A vörös hajú folyamatosan nevetgélt. Az asztalon a nyomtatvány és a golyóstoll.
1. Mit jelent Önnek e fogalom, a Világegyetem Nagy Építőmestere?
3. Mit vár Ön a felvételétől a jövőben?
4. Véleménye szerint, hogyan járulhat hozzá a szabadkőműves eszmék megvalósításához?
Az első kérdésre azt válaszoltam, hogy számomra fontos a vallási tolerancia, és a felekezeti kötelék nem játszik szerepet, mert egy vallás abszolút fontosságra törekvését elvetem. A második kérdéssel a rituáléhoz való hozzáállásomat firtatták. Természetesen új ismerte és tapasztalatokra vártam, és saját magamat akartam alakítani. A harmadiknál vallottam a felvilágosodás eszméit, és elköteleztem magamat a szabadkőművesség mellett. Nagybetűkkel írtam, mert kézírásom nem szép, és az évekig tartó írógép és számítógép használatától olvashatatlanná vált. Rövid válaszokat adtam, ahogy Zeugner úr előzetesen tanácsolta. A vörös hajú bedugta fejét az ajtón. „Készen van?” Kérdezte tettetett érdeklődéssel.
Néhány fejlődésnek egyedi lefolyása van, az ember még mechanikusan viselkedik. Vizsgadrukk ennek az állapotnak a neve, amely a félelem és várakozás elegyeként írható le. Mindig az a lényeg, hogy átugorjunk egy lécet. Robotként álltam fel, követtem a feketeruhás embert. Ő is szótlan volt. Léptei kimértek, nem túl gyorsak és nem túl lassúak.
Egy túlfűtött folyosón szomorúan pislákoló fényben a szabadkőműves testvér kinyitott egy másik ajtót, és belépett egy koromsötét helyiségbe, melyben életnek, növénynek vagy levegőnek semmi jelét nem láttam.
„Nos, most komolyra fordul”, mondta anélkül, hogy abbahagyta volna a mosolygást. A sötét kamrában, néha „az elveszett lépések kamrájának” is nevezik, itt kerül a kereső először kapcsolatba a szabadkőműves rituáléval. A falakat feketére festették és a berendezés egy asztal, szék, égő gyertya, valamint egy koponya. Az asztalon a Biblia, János evangéliumánál felütve: „Kezdetben volt az Ige.” A Biblia mellett egy homokóra, a feledés homokja lassan pereg, a megújuláson keresztül. Mellette a koponya. Többnyire valódi, kifehérítve, megszabadítva a sír földjétől. Mögötte egy fehér gyertya nyugtalanul pislákoló lángja a mulandóságra utal.
A hangos külvilágtól védetten, a kereső itt fürkészheti lelke rejtelmeit. E sötétségből egy új embernek kell kilépnie. Úgyszólván újjászületik.
A mitológia szerint, a Mithrasz-kultuszban a beavatásra várót kilenc napra bezárták egy szűk barlangba, ahol kenyéren és vízen, teljes magányban a meditációnak élt. Az eleusziszi beavatandókat egy sírgödörbe tették, hogy szimbolikusan elszenvedjék az oszlási folyamatot.
„Most hosszabb időre magára hagyom. Gondolkodjék önmagáról.” A folyosói lámpa fényében láttam hosszan előrevetülő árnyékát. Azután becsukta maga mögött az ajtót, és otthagyott engem a gyertya derengő fényében. Mire gondol az ember egy ilyen pillanatban? Mindenesetre nem valami látványos dologra, nem valami nagyratörőre.
Ujjammal megérintettem a koponyát. Milyen lehet, amikor az ember a „törvény” előtt áll?
Gorissen a belépését követően tizenegy évig volt a mozgalom tagja, ez idő alatt azonban lassan szembesült azzal, hogy a szabadkőművesek egyházellenesek, és mindent elkövetnek azért, hogy az Egyház és a kereszténység befolyását gyengítsék. Jó példa erre egy 1906-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott himnusz, amely a sátánt élteti: „Már reszketnek a mitrák és a koronák: Dicsőség neked, ó, sátán, ó rebellió, ó értelem bosszúálló ereje.”
A szabadkőművesség az erkölcsi értékek és a szellem szabadságának egyetemességét vallja. Minden létezés alapja a humanitás, vallotta Gorissen, azonban csalódnia kellett. Ő maga írja: „a kereszténység értelmét ki lehet radírozni azáltal, hogy az isteni lényeget emberivé teszik. A szabadkőműveseknek több évszázados gyakorlatuk van ebben.” Gorissen lassan jutott csak el annak felismeréséig, hogy a szabadkőműves tagság és a kereszténység összeegyeztethetetlen. Ezt követően hozta meg a végleges döntést, és tizenegy év után kilépett a szervezetből.
A döntés meghozatalában több személy és tényező is segítette. Súlyosan megbetegedett édesanyja csodás gyógyulása, Joseph Ratzinger „A hit Istene és a filozófusok Istene” című könyve, valamint, mélyen hívő katolikus barátainak támogatása: „Krisztus mindig úton van a világban, hogy megtalálják azok, akik keresik.” Gorissen a hit által eljutott a felismerésig: „Szabadkőművesként az ember nem tud kibe kapaszkodni, keresztényként viszont Isten vigyáz rá… Nem vagy egyedül, Istenben vagy. Jézus itt van.”
Bővebb információt a kiadvány címére kattintva kaphat:
