Mi csak vándorok vagyunk itt a földön-Miszori Zoltán atya emlékére
Egy farmernadrágos, magas, mosolygós huszonéves fiatalember állt a szülők gyűrűjében, körülötte sok iskolás, óvodás. Indulásra készen vártak, hogy elkerekezzenek Jelibe. Egy másik kép: a vonatfülkéből gitárszó hallatszott, a gyerekek énekelve, fütyörészve kísérték a zenét. Újabb kép: ferences templom – ünneplőbe öltözött hótiszta lelkű kisiskolások elsőáldozása. 1985–86-ot írtunk. Majd még egy: a gyermekotthoni karácsonyok, amikor fürtökben lógtak rajta a gyermekek.
2012 nyara: a hajdani gyermekek felnőtt emberként ültek egy változatlanul mosolygó szemű, a szenvedéstől meggyötört arcú, de derűt, békességet sugárzó, már ősz hajú, súlyos beteg férfi ágya mellett. Nemcsak az első „fészekaljából” jöttek hozzá, hanem a 27 – Istennek szentelt – évből érkeztek Zoli atya tanítványai.
De jöttek a sportolók is a sporttárshoz, triatlon versenyzőhöz, aki nemrég napi 10 km-t futott le (most talán az égi futópályán rója a köröket), és eltekert 2200 km-t Toursba, – aki az extrém sportokat szívesen kipróbálta, és aki a székesegyház magasban álló Szent Péter szobra mellől nézett le a térre. Jöttek a hajdani diák- és katonatársak, paptestvérek és az őt tisztelők, szeretők egyházmegyén kívülről, országhatáron túlról is. De szívesen időztek ágyánál a gyógyítók, a gyógyításban segítők, hogy választ, erőt kapjanak hivatásukhoz. Betegágya a kórház különböző osztályain zarándokhely lett. Eljöttek hozzá a fizikailag egészségesek, hogy ő, aki kínzó fájdalmak között egy ágyhoz láncolva morzsolta napjait, erőt, bátorságot, hitet adjon a lélekben elgyengülteknek. És ez a szeretetáramlat vissza is hatott, segített enyhíteni az ő szenvedését.
Kértük a csodát, a gyógyulás csodáját számára. És megkaptuk, csak kicsit másként. Zoli atya töretlen hittel, az örök életbe vetett rendíthetetlen bizalommal élte napjait – szinte –, mozdulatlanságra ítéltetve, szenvedését engesztelésül felajánlva. A hozzá érkezők feltöltődve, gyógyultan távoztak tőle. A meggyötört testből kiragyogott a lélek. Sok évvel ezelőtt áhított missziós munkáját nem a pápuák földjén, hanem a kórházi ágyán teljesítette ki. „Elég neked az én kegyelmem” Szent Pál-i gondolata fájdalmas szépségében igazolódott be. Egy másik korban élt „acélemberhez”, Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan elmondhatta, hogy „visszaadom Uram szabadságomat.”
Először a számára fontos napi futásról kellett lemondani, aztán a napi rövidtávú mozgás is – szemmel láthatóan – fájdalmassá vált. A legszentebb áldozat bemutatása alatt már nem titkolhatóan, gyötrődött. De hősiesen kitartott. Aztán jött a drámai pillanat: az oltár előtt összecsuklott. Akkor viselt utoljára reverendát. Hálás volt, hogy a kórházi ágyán is misézhetett, evangelizált. A léleképítés magas iskolái voltak a rövid elmélkedések. Gondolatai soha nem bonyolult elméleti okoskodásként hatottak, hanem mindenki számára egyszerű, érthető, emészthető igazságként. Aztán már egyedül misézni sem tudott, és a beszéd is nehezére esett. Két kezén a szegek helyett az infúziós tű, amelyen át csordogált a rettegett fájdalmat elűző folyadék. Ez a két kéz vajon hányszor adott áldást és nyújtotta oda az Élet Kenyerét, hány lelket oldozott fel, hány apróságot keresztelt meg, hány fiatal életét kötötte össze és készítette utolsó útjára az életből távozót?
Az egykori erdőmérnök hallgató természetcsodálata és -szeretete mindvégig megmaradt benne. A hegymászás, a szabadban való mozgás – futás, gyaloglás – örömével nemcsak a civileket, hanem a paptársait is megismertette. Legendássá váltak az egyszerűségükről ismert mariazelli zarándokútjai. Ő mindig mindenki által megszólítható volt. Őszinte, egyenes beszéde és egyszerű, derűs élete vonzó lett a különböző korosztályok és különféle gondolkodású emberek számára egyaránt. Sokoldalú, nagy elméleti tudását csak ritkán – szükséghelyzetben csillogtatta meg. Soha nem akart más lenni, mint lelkipásztor. Ezért életét adta. És az Úr 2012. augusztus 31-én, pénteken hazahívta az ő hűséges pásztorát. A passió véget ért.
