Emlék és torna
Emléktornát rendeztek a zalaegerszegi Mindszenty-iskolában.
„Miért?” Milyen gyakran tesszük fel ezt a kérdést... Miért lépett hármat, amikor jól tudta, hogy csak kettőt lehet? Miért nem dobta be a storno-t? Miért erősebb az ellenfél csapata az én csapatomnál? Miért történik ez velem? Miért olyan kiszámíthatatlan az élet? Miért történnek olyan dolgok, amik nem akarjuk, hogy megtörténjenek? És a „miért”-ek egyre mélyebbről jönnek. Aztán rájövünk, hogy nem megválaszolnunk kell őket, hanem együtt élnünk velük, és talán később jön a válasz is. De hol tanulhatjuk ezt meg? Én ismerek egy helyet...
December 5-én, pénteken megrendezésre került iskolánkban az I. Mindszenty Kupa, amely egyben emléktorna is volt. A kisfiú, akinek a tiszteletére rendezték, nyáron távozott közülünk. Tagja volt annak a kosárcsapatnak, amelyet játszani láthattam, és amelytől elállt a szavam.
Számomra az a péntek is csak egy péntek volt a sok közül mindaddig, amíg órák után a lépcsőn lefele menet meg nem hallottam az izgatott kiáltásokat és az ujjongást. Sejtettem, hogy a tornateremből jön, úgyhogy puszta kíváncsiságból lementem megnézni, hogy mi az, ami ilyen nagy hatással van az emberekre. Bárcsak pontosan le tudnám írni, hogy milyen érzés volt belépni a terembe és ott lenni. A hangulat hihetetlen volt. Érezni lehetett, hogy ez több egy egyszerű kosármeccsnél. A rengeteg szurkoló egy emberként kiáltott fel és örült, valahányszor a Mindszenty csapata pontot szerzett.
És a játékosok... Tényleg elállt tőlük a szavam. Többször láttam már őket edzés előtt az öltözők körül. Narancssárga egyen póló, kék rövidnadrág, kis kosárcipő, 9-10 éves vidám gyerekek, akikről lerí, hogy imádnak kosáredzésre járni, és komolyan is veszik azt. Nagyon aranyosak, azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen magas szintű teljesítményre képesek a pályán. Úgyhogy csak néztem, és nem hittem a szememnek. A gyerekeken és edzőjükön, akire felnéztek, bizonytalanság nyoma sem látszott. Még akkor sem, amikor két fejjel magasabb ellenféllel kerültek szembe. Őket is körüllengte az a nem mindennapi légkör, ami az egész termet elvarázsolta. Aztán rádöbbentem: ők talán már fel sem teszik a kérdést, hogy miért hiányzik egy társuk, hanem úgy játszanak, mintha ő is közöttük volna.
Az jutott eszembe, hogy ha másik iskolába járnék, ezt sohasem tapasztaltam volna meg. Mert EZ AZ a hely, amiről beszéltem.
Isten hihetetlenül jó dolgokat tud kihozni a tragédiákból, még akkor is, ha ezt elképzelhetetlennek tartjuk. Kifürkészhetetlen útjain a halálból életet munkál, a sötétséget pedig világossággá változtatja. És éppen ez az, amit iskolánkban igyekszenek megtanítani. Hiszen a kisfiú eltávozott közülünk, és mégis itt maradt. Ott van a csapattársai szívében, az edző bácsiéban, az osztálytársakéban, a hozzátartozókéban, és attól a pillanattól, hogy azon a pénteki napon beléptem a tornaterembe, az én szívemben is ott van.
Kiss Virág (11.a) Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
