Isten a kórházban
Isten mindenhol jelen van az életünkben. Akkor is, és akkor különösen, amikor nehézségekkel küzdünk. Pl. ha kórházba kerülünk. Ma már természetes, hogy imádkozhatunk a kórházi kápolnákban, vagy hívhatunk lelkészt is, akivel megoszthatjuk gondjainkat és bátorítást kaphatunk Tőle. Bacsa Dávid papnövendék a Markusovszky Kórházban szerzett tapasztalatairól írt rövid beszámolót.
Nem élhetjük le csak önmagunk számára az életünket. Képességeket kaptunk arra, hogy hivatásunkat kibontakoztatva a közösséget tudjuk szolgálni. Bármilyen hivatás végigkísérhet egy életet. Egy a közös: a szolgálat.
Jelentős részt szeretnék fordítani a szakdolgozatomban a depressziókezelés az Istenkapcsolat ápolásával témakörnek. Ehhez gyakorlati tapasztalatra volt szükségem, és megadatott a számomra, hogy a szombathelyi Markusovszky kórházban teljesíthettem közel két hétig kórházlelkészi szolgálatot.
Hálával és köszönettel tartozom Molnár Árpád kórházlelkész atyának, hogy bevezetett a lelkipásztorkodás olyan világába, amelyet nem lehet könyvekből megtanulni.
Jelen írásom nem tudományos munka, inkább az élményeim abból a környezetből, ahol a halál a küszöbön áll, s ahol az embernek szembe kell néznie az elmúlás valóságosságával.
A hitüket nem gyakorló emberek tapasztatom szerint a halált tragédiaként élték meg. „Jön a Fekete ló...” – halottam a kápolnában egy idős Úrtól. Azok számára, akik az életüket maguk alakították, megrettennek attól, hogy a vég fölött nincs uralmuk.
„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt16,25) Akik Isten kezébe tették le életüket, Őreá bízták magukat. „Úgy legyen ahogy jónak látod.” Kibékülnek a családjukkal, környezetükkel. Béke van kint és bent.
A fájdalom valóságával szemben nem tudtam mit tenni. Miért van szenvedés? Miért engedi meg Isten? – kaptam a kérdéseket. A Sátán a testet kikérheti, de a lelket nem. A fájdalom jelen van az életünkben, nem kerülhetjük ki. Az a fő, hogy hogyan viszonyulunk a fájdalomhoz.
Szitkozódhatunk, és így kiállhatatlanok leszünk. Ma is élő példa Szent II. János Pál pápa néma szenvedése földi élete alkonyán. A szenvedést fel lehet ajánlani másokért, elsősorban a szeretteinkért. S azzal, hogy a beteg nem tetézi a családtagok fájdalmát panaszaival, ezzel is példát mutat, s a szeretetről tesz tanúságot. Szabad döntést, csak szabad akarattal lehet hozni. Amíg valaki tudata ép, szabadon tud dönteni Isten mellett, vagy utasíthatja el Őt.
Az egyik kedves családtag meg szerette volna menteni az Édesapját. Ám a harcot a betegséggel nem vívhatja meg helyette. Amit tehet: mellette áll. „Veled vagyok. Nem hagylak magadra. Tudod, hogy szeretlek.” – s ezek a szavak némán is elhangozhatnak. A mosolyban, az érintésben, és a jelenlétben.
Az egyház is mellette áll. „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében.” (Jak5,14) A kiengesztelődés szentségét és a betegek kenetét magam, hisz nem vagyok pap, nem adhattam fel, hívásomra mindig volt lelkipásztor, aki feladta eme szentségeket. Akkor tudjuk, hogy mire van szüksége a másik embernek, ha bele tudom magam élni a helyzetébe. Úgy segítek, ahogy neki jó. Nem úgy, ahogy nekem kényelmes. A saját kényelmünkből való lemondásból fakad az áldozatos szeretet. A Down-szindrómás gyermek ölelésére csak öleléssel tudtam válaszolni.
A betegágyban lévő ember már nem hazudik. Beszél, és megbékél. Voltak, akiket az unokájukra emlékeztethettem, s a látogatásaimat tán szívesebben vették, mint a Jézussal való találkozást a szentáldozásban. Ilyenkor könnyen kiszaladnak a könnyek. Az öröm, vagy az elhagyatottság könnyei.
Ám az istengyermekséget, nem veszíthetjük el. Akkor sem, ha összezuhanunk, és mély depresszióba esünk. Isten szeret. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy Istent, mint a fölöttem lévő csillagot eltakarja a felhő. A csillag ott van, s ragyog, de épp nem látjuk. Isten vár ránk. Szeret, akkor is, ha eltévedünk; várja, hogy visszatérjünk hozzá. Ő a szeretet Istene, mert Ő a szeretet. S mi hittünk a szeretetnek.
Jézus példabeszédekben tanított, mert példabeszédekben értette meg Őt a nép. Tanítványaihoz pedig barátként. Az istenkapcsolatunk alapvetően személyes. Hitünk külső megnyilvánulásai a liturgia, és a liturgián kívüli cselekmények másodlagosak. Az életnek közösségi dimenziója van; közösségben ünnepeljük Istent. De ha ezt csak külsőségekben gyakoroljuk a vallásosságunkat belső tartalom nélkül, nem lehetünk boldogok. S ez a betegágynál kiderül.
Nem csak a betegeknek, az orvosoknak és az ápolóknak is szükségük van Istenre. Sokan közülük, a kórházban találkoznak az egyházzal, s tudtam, hogy a viselkedésemmel az egyházról alakított elképzelésüket alakíthatja. Még a nem vallásosakat is megnyerjük, ha látják, hogy komolyan vesszük a munkát, s kedvességgel minden előítélet falát le lehet bontani.
„Uram, képességekkel ajándékoztál meg, vezesd a kezemet. Rád bízom a betegem és magamat.” – megadatott, hogy együtt imádkozhattam egy nagyszerű orvossal a műtétje előtt is.
Isten a műtőben is ott van. Jó, ha ezt érzi a beteg, az orvos, s az orvosnak segítkező csapat. Megható volt látnom a betegszobák folyosóin a nővéreket angyalokhoz hasonlító kedves írásokat. A köszönetet nem váró szeretet gyakorló ők.
Istent, akit nem látok, úgy szeretem, ha szeretem a felebarátot, akit látok. S a felebarátot meg úgy, ha empatikus vagyok vele. Időt szánok rá. Azt az időt, ami nekem is oly kevés. Így adom a legtöbbet. Legyünk mindnyájan a Cooperatores Caritatis – a Szeretet munkatársai.
Isten úgy szeret, hogy jelen akar lenni az életünkben.
Beengedjük Őt? Ez nem csak a betegek döntése, a miénk is.
Bacsa Dávid, Veszprémi Főegyházmegyés papnövendék a budapesti Központi Papnevelő Intézetben.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi karának ötödéves teológus hallgatója.
