Szent István-napi novella
Első királyunkat mindig is nagy tisztelet övezte hazánkban. Számos irodalmi mű született erről. Ezek közül most Fekete István egyik írását közöljük.
Fekete István: Szent Istvánkor
– A Szamos-kanyarban óriási süllőrablások vannak... –mondta öcsém, mielőtt elaludtunk volna. – Meg kellene próbálni...
– Holnap István király napja van...
– Tudom, de azért meg kellene próbálni. Hajnalban mennénk, még a sötéttel, kilencre itthon vagyunk. Kényelmesen átöltözünk, és ebédre a süllő meglepetés lesz.
– És, ha valami közbejön... – ellenkeztem a tisztesség kedvéért, mert az ördög már szőtte bennem a csodálatos süllőfogás hálóját.
– És nem leszünk ott a misén...? Országos harag lesz belőle.
A lelkiismeret kezdett működni bennem, mert – bár nagybátyám nem volt valami híres templomjáró – István király napján szigorúan megkövetelte, hogy a templomban az egész család ott legyen. Öcsém felült az ágyban.
– Nem jöhet közbe semmi. A motor príma, a gumik újak... Fél háromkor indulunk, mire odaérünk, már világosodik. Akár nyolcra itthon lehetünk... Csak sóhajtottam, jelezve, hogy a csábító győzött.
*
Sötét éjszaka volt, amikor kilopakodtunk a házból, és egy csomag sampont is zsebre vágtam.
– Megmosom a hajam is utána.
Öcsém nem válaszolt, csak szuszogott, mert a motort jó messze el kellett tolni a háztól, hogy meg ne hallják a nagybátyámék... Aztán neki a sötétségnek. Fáztam.
– Ne rohanj! Nem akarok elfeküdni itt a porban, és fázom is.
Az út ugyanis közönséges földút volt, vastagon poros, s a por füstölögve gomolygott utánunk.
*
– Na, látod – mondta öcsém –, negyed négy. Kicsit porosak vagyunk..., de a legjobbkor érkeztünk. Hát ez igaz volt. Még a szempillánk is vastagon poros, és a hajunk... és a ruhánk..., de az idő csodálatos és ígéretes.
– Úgyis megfürdünk! Hajnalodott. A parti bokroknak színük kezdett lenni, a hegyek fölött fényleni az ég, és beljebb, ahol már erdő volt, füstölögni kezdett a cigányok kis háza. Elkötöttünk egy ismerős kis csónakot, s csak irányítani kellett, mert a víz úgyis odavitt bennünket, ahol vízbe dőlt fák között rabolt a süllő. Aztán csak a víz locsogott a csónak alatt. Körülöttünk nőtt a fény és dőlt a zsályaillat. És rabolt a süllő, mintha mind öngyilkos akart volna lenni.
– Vigyázz! Vedd ki a horgod... Kivettem a horgomat, mert útban voltam, és öcsém egy másfél kilós süllőt vezetett a szákba. Telt a haltartó háló, múlt az idő, ragyogott már a nap, és levettük a kabátokat. Az erdő zengett, s öcsém később megszólalt:
– Mennyi lehet a hal?
– Öt kiló biztosan...
– Ugye, mondtam! Ilyenkor kell ide jönni. Sehol egy lélek.
– István király napja van...
– Na és? Misén ott leszünk! Fürödj meg, mosd meg a hajad, a ruhád vidd be jól a bokrok közé.. .Én is megyek. Ne lássák itt meg a ruháinkat, ugye, mégis... A víz olyan volt, mint a bársony, s most éreztük csak, milyen porosak voltunk... Megmostam a fejem, s a sampon vastagon habzott a legcsodálatosabb fürdőkádban.
– Hazafelé lassan megyünk, ahol nem olyan nagy a por – mondta öcsém –, a sötétben nem lehetett meglátni. Örülök, hogy erre az útra rábeszéltetek. – Igazad volt. Mennyi az idő?
– Fél nyolc. Maradj csak, szárad a hajad, majd én hozom a ruhákat. Maradtam, és dicsértem magamban az öcsémet. Ünneprontók sem oltunk, és örülnek majd a halaknak.. .Fejem a csónak párkányára támasztottam a tisztaság és megelégedettség érzésével...
– Pista! Ijedten ültem fel a kiáltásra.
– Na?
– Nincsenek meg a ruhák...
– Ne bolondozz! – mondom, de láttam, hogy semmi kedve rossz viccet gyártani.
– Ugyan! A körtefa alatt...
– Hát nincs! Nem érted?
– A cigányok! – ugrottam ki a csónakból, és összes bűneim eszembe jutottak. István király napján... És rohantunk a kis vályogház felé, ahol Örzse nénét találtuk.
– Hol vannak a többiek?
– Sitéttel elmentek már Dabionba muzsikálni. Ne mondjak jövendőt? Mezítelenül is lehet... Örzse néni nem hazudott, ez biztosnak látszott... Hát akkor most...? Öcsém rövid alsónadrágban fürdött, de rajtam még az sem, s egy bokor mögül tárgyaltam az öregasszonnyal... Vissza a körtefa alá!
– Ide tetted?
– Megőrülök, hát bolondnak nézel... Mennyi idő van?
– Nyolc!
– Atyaisten! Szerencsére a bankótárcám az igazolványokkal otthon maradt.
– Enyém is.
– Nyolc óra... Majd bejelentjük... Most még nem járnak sokan... és rajtad van nadrág.
– De te,
– Hozzád bújok, a halakat a nyakamba akasztom... Most már nevettünk. Fogcsikorgatva ugyan, de nevettünk. Két falun kellett átmennünk...
– Lakott helyen százzal is mehetsz...
– Hát a nyakamat azért nem akarom kitörni... És elindultunk. Az első faluban alig látszott egy-két ember, még a kutyák is ijedten húzódtak félre, de a második faluban nem kis meghökkenést és derültséget keltettünk. Jobb kezemben a horognyelek, bal kezem az öcsém derekán, hátamon a haltartó csúszkált..., s a kutyák rohantak utánunk. Ilyen meztelennek még soha nem éreztem magam.
– Mozogj – kiáltottam öcsém fülébe –, elsüllyedek a szégyentől... De aztán elmaradt a falu.
– Mennyi az idő?
– Háromnegyed kilenc. Időben otthon leszünk...
– A kertek alatt menj!
– Persze...
Most már egy kicsit otthon éreztük magunkat, s ez mintha szárnyat adott volna a motornak, márpedig a motornak nem annyira szárny kell, mint inkább kerék... Pedig nem mentünk túl gyorsan! De rettenetes volt a por, s az út tele volt elhullott szalmával, s az egyik fordulóban, ahol még rejtett gödör is volt az araszos por alatt, a hátsó kerék kirúgott, mint egy céda ló, és elfeküdtünk nagy puffanással és nagy porfelhőben... Lábam a kerék alatt... Öcsém hamarosan felkelt.
– Csak nincs valami bajod?
*
Toltuk a kis gépet hazafelé. Én ugyan csak sántikáltam utána, de nem beszéltünk.
– Mennyi idő van?
– Odaérünk – biztatott öcsém –, betolom a gépet az istállóba, és hozok nadrágot... Szerencsére már mindenki templomba ment, és egy villámtus után szelíden, ámbár bicegve ballagtunk a templom felé.
Alig késtünk, mert a harsogó ének éppen akkor kérdezte: „Hol vagy, István király”, amire mi talán azt mondhattuk volna, hogy ezelőtt pár perccel még egészen biztosan a kertek alatt büntetett meg bennünket, de most már itt van, mert a fenyítést megérdemeltük, s a szent királyt elhoztuk szívünkben.
*
Nagybátyám először haragot mutatott, de belátva a jó szándékot – és a csodálatos roston sült süllők hatása alatt is –, kijelentette, hogy a ruhák már úgyis ószeres példányok voltak... tehát vesz másikat, amire azonban nem is lett szükség. Másnap hajnalban ugyanis egy kocsi zörgött át a falun, és egy ismeretlen ember csomagot adott le az istállóban. A csomagban a ruháink felett még cédula is volt:
„Tisztességes fiatalemberek István király napján templomba mennek.”
Sohase tudtuk meg, ki volt a feladó, de az üzenetet eszünkbe véstük, mert nagybátyám megjegyezte, hogy a ruhák még egészen jó karban vannak, s mivel Szent István – úgy látszik – megbocsátott, felesleges lenne új ruhákat vennie.