Az imaórák liturgiája: az imaórák története I.
Az „imaórák liturgiája” - kissé talán rejtélyes - kifejezés mögött nem más húzódik meg, mint a zsolozsma, vagyis az Egyház hivatalos közösségi imádsága, melyet napról napra végez a szentmise mellett. (A „zsolozsma” szláv jövevényszó, és szolgálat, hivatal, istentisztelet jelentéssel bír.)
Mielőtt az imaórák liturgiájára rátérnénk, fontos megismerkednünk az imaórák történetével. Az hogy a katolikus liturgiában imaórák vannak, vagyis kötött, illetve megszabott imaidők, zsidó örökség. Az Ószövetség könyveiben mindenütt találunk imákat. Kiemelkedik ezek közül a Zsoltárok Könyve, százötven verses ima gyűjteménye, melyeket zömmel a hivatalos istentiszteleten használtak. A „Semá Izrael”-t („Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből...” (MTörv 6,4-5; 11,13-21; Szám 15,37-41)) minden reggel és este elmondták, és elmondják ma is. Emellett még naponta háromszor imádkoztak: reggel, délután az áldozat idején, és este. A farizeusok ezt kötelezőnek tartották. A reggeli és az esti ima mindig is „sarkalatos pontjai” voltak az öt imaidőre tagolt zsidó zsolozsmának.
A keresztény imahagyomány a zsidó hitből a nap sarkpontjain tartott ima-összejövetelek mellett a napi háromszori ima gyakorlatát is átvette, bár viszonyuk a zsidó szokásokhoz kevésbé volt szoros. Imádságuk tartalma Krisztushoz kapcsolódott, így alapvetően más jellegű, mint a zsidó imádság. Az imaórák liturgiája konkrét alakításának meghatározó szempontja Szent Pál apostol felszólítása volt: „Imádkozzatok szüntelenül!” (1Tessz 5,17). Egészen a IV. századig a fenti imádkozási rend volt jellemző az Anyaszentegyház egészére.
Az imaórák története II.
A IV. századtól fontos változás indul meg a zsolozsma imádkozásában: két forma, a „székesegyházi” és „monasztikus” kezd kialakulni. Előbbire jellemző, hogy a közösség a püspök és a papok körül gyülekezik, rendszerint reggel és este. Imaóráikat alkalmanként vigíliák, éjszakai imaórák egészítették ki.
A „monasztikus” forma a szüntelen imádkozás eszméjére törekszik és a zsoltárokat a Zsoltárok Könyvében lévő sorrend szerint folyamatosan végzik, imaóránként rendszerint tizenkettőt. Pakhomiusz (†346), az egyiptomi szerzetesség egyik legmarkánsabb alakja, regulájában (szabályzatában) a szüntelen imát a szerzetesek kötelességévé teszi, függetlenül attól, hol tartózkodnak, vagy mit csinálnak. Emellett vannak még megszabott közös imák reggel, este és éjszaka. Nagy Szent Vazul, Baszileiosz (†379) regulája megemlíti a reggeli imát, a terciát (a nappal harmadik órájában mondott imát), a sextát (a hatodik órában mondott imát) és a nónát (a kilencedik órában mondott imát), egy imaórát a nap végére, egy másikat az éjszaka beköszöntére, egyet pedig éjfélre, és van még egy imaidő pirkadat előtt is.
Nyugaton Nursiai Szent Benedek (†547) volt az, aki az általa alapított kolostorok számára az imaóra első és részletekbe menő rendjét leírta, napi nyolc imaórában. Benedek azonban még bizonyos szabadságot biztosít azáltal, hogy nem feltétlenül ragaszkodik saját beosztásához, feltéve, hogy minden héten elimádkozzák mind a 150 zsoltárt.
A zsolozsmát tehát rendszerint közösen végezték. A zsoltárokat mindig úgy imádkozták és imádkozzák ma is, hogy a közösség két részre, kórusra oszlik. A zsoltár egyik versét az egyik, másik versét a másik kórus énekli. Innen származik a kórusima kifejezés. A két kórus minden tagjának ún. kóruspadja, stalluma van. Minden stallumhoz térdeplő és felhajtható ülőrész tartozik. Ennek hátán egy kis támaszkodó polc van, hogy a hosszabb állás alatt támaszul szolgálhasson.
Az imaórák története III.
A XI. századtól a zsolozsma a felszentelt pap személyes kötelessége lett, túlsúlyba került a zsolozsma kóruson kívüli elmondása. Ezzel együtt az imaórák is különváltak időben történő elosztásuktól: most már az éjszaka imáját nappal, sőt akár egy nappal előbb is el lehetett mondani. Az imaórák kóruson kívüli imádkozásából keletkezett a breviárium nevezetű imakönyv, amelyben minden megtalálható, ami a zsolozsma magán elvégzéséhez szükséges. Ez az új zsolozsma legjobban a világi, vagyis nem szerzetes papságot érintette: a világi papság ugyanis az egyházi szerkezet átalakításával gyakorlatilag megszűnt, a papszentelés egyúttal automatikusan szerzetessé minősített, nemcsak az életforma, hanem a lelkiség tekintetében is. Egészen a legújabb liturgiareformig a pap, mivel a breviáriumot imádkozta, „úton levő szerzetes”-nek minősült, akinek emiatt a közös zsolozsmázást egyénileg, magánimaként kellett elvégeznie. Ennek következménye lett például az, hogy a XVI. században újonnan alapított jezsuita rend remekül megvolt a közös zsolozsma nélkül, tagjai a breviárium kötelező elimádkozására szorítkoztak.
Az imaórák liturgiájában jelentős változást az 1962 és 1965 között megtartott II. Vatikáni Zsinat hozott. A zsolozsma reformja során újra kiemelték a reggeli és az esti imaórát, melyek az Anyaszentegyház hagyománya szerint a mindennapi zsolozsma két sarkpontja. Átalakították az éjszakai imaóra szerkezetét, és megengedett lett annak napközbeni elmondása is. Ez az ima az olvasmányos imaóra nevet kapta. Az ún. kisebb imaórákat, a terciát (délelőtti imaóra), a szextát (déli imaóra) és a nónát (délutáni imaóra) már csak a kórusimában kell megtartani. Kóruson kívül szabad a háromból a napszaknak megfelelő egy imaórát választani, ezt nevezzük napközi imaórának. Az új rendet csak úgy lehetett megtartani, hogy a 150 zsoltárt nem egy hétre, hanem hosszabb időre osztották szét.
Az imaórák története IV.
A II. Vatikáni Zsinat után a római liturgiatanács munkacsoportja hét évig dolgozott az imaórák liturgiájának megújításán. 1970. november 1-én VI. Pál pápa „Laudis canticum” kezdetű apostoli rendelkezésével jóváhagyta és 1971 húsvétján megjelent a „Liturgia Horarum” hivatalos kiadásának első kötete. Ezt követték azután a különböző anyanyelvi kiadások. A jelenleg használt magyar kiadást 1991. szeptember 18-án engedélyezte a Szentszék, „Szent Zsolozsma. Az Imaórák Liturgiája (Liturgia Horarum) a római szertartás szerint” címmel. Használata 1992. advent első vasárnapja óta kötelező. Négy kötetből áll, amelyek az egyházi év rendje szerint vannak felosztva. Az első kötet a karácsonyi ünnepkör, a második a húsvéti ünnepkör, a harmadik az évközi idő első 17 hetének, a negyedik kötet az évközi idő 18-34. hetének imaóráit tartalmazza. Ez tehát az általánosan használt római katolikus zsolozsmáskönyv.
Amint az imaórák liturgiájának története kapcsán láttuk, a IV. század óta külön létezett a zsolozsma imádkozásának ún. „székesegyházi” és „monasztikus” formája. A „monasztikus” forma ma is kézzel foghatóan él: a szerzetesrendek tagjai jellemzően közösen imádkozzák a zsolozsmát vagy a fenti zsolozsmáskönyvből, vagy pedig a II. Vatikáni Zsinat után megújított saját zsolozsmáskönyvükből, melyet hagyományaikra építve állítottak össze.
A „székesegyházi” forma ma már gyakorlatilag nem létezik. Bár az ugyanott élő vagy valamely alkalomra egybegyűlt nem szerzetes papok a zsolozsmának egy részét közösen szokták elimádkozni – ahogyan azt a Zsinat kifejezetten javasolja -, az egyházmegyés papság általában továbbra is magánimaként végzi a zsolozsmát. Szintén a Zsinat szándéka szerint bizonyos helyeken a hívekkel együtt, vagy a hívek maguk között imádkozzák a zsolozsmát. Az eredeti forma megvalósítása azonban – melyben a püspök, a papság és a hívek reggel és este imádságra gyűlnek össze – a mai körülmények között már nem is lenne lehetséges.
