Márton, aki Krisztus másaként él - Horváth József pápai prelátus gondolatai Szent Mártonról
A Márton - kép mindenkiben más és más. A vendéglős úgy tekint rá, mint afféle reklámfigurára, aki odacsalogatja hozzá a vendégeket liba vacsorára. A borász is az üzletet, a borkóstoló lehetőségét látja benne, ami pénzt hoz a konyhára. A néprajzos nem győzi csodálni milyen sokféleképen él a szokásokban. A történész Márton utóéletének eseményei után kutakodik. A köznép pedig csak ilyesfélét mormol, ja, igen, tudom, ő volt az, aki ugye elbújt a ludak közé, mert nem akart püspök lenni.
Hamis és torz Márton-képek virulnak az agyakban és a szívekben.
De milyen kép él a hívő emberben Mártonról, aki esetleg történetesen abban a városban él, ahol valamikor nagyon régen, amikor még Savariának hívták ezt a várost, Márton meglátta a napvilágot? Ki fedezi fel benne a követhető, sőt követendő szentet? A szentet, akiről nem csak tudni illik ezt is, azt is, de aki engedi, hogy Márton melléje szegődjön élete útjain. Valahogy úgy, mint ahogyan a feltámadt Jézus oda szegődött az emmauszi tanítványok mellé és megkérdezte, miről beszélgettetek az úton?
Ha valamikor, akár akarjuk, akár nem, akkor így november elején bizony mellénk szegődik Márton és megkérdezi, min töprengsz testvérem? És te visszakérdezel, mint ama szomorú tanítványok, talán csak egyedül te vagy az az idegen, hogy mi történik ma a világban?
Micsoda, kérdezi talán Márton?
Hát nem tudod? Kiürülnek a templomaink... közömbösekké válnak a nemrég még buzgó keresztények... sokadrangú lesz Isten ügye, még a népéhez tartozók körében is... templomban fejeznek le imádkozó keresztényeket, gyilkolnak meg papokat az oltár előtt... rühellik legszentebb jelképünket, a keresztet... és még a karácsonyfánkat is el akarják venni tőlünk...
Márton hosszan hallgat, és egyszerre, valahonnan a csendből mintha imádkozni kezdene... Nem is szavakkal, hanem a gondolatokkal. De ezeket a gondolatokat érteni lehet, mert szavakká érlelődnek. Aztán hangosan, valami ilyesfélét mormol, akkor sem volt jobb a helyzet, ott Galliában. Pogány eszmék éltek még a szívekben, veszekedtek a papjaim, utolsó földi utam is hozzájuk vezetett, hogy kibékítsem őket. Kegyetlenek voltak a hatalmasok, akiket akkor császároknak neveztek. Tévtanítások terjedtek mindenfelé, kiűztek innét is onnét is, gyűlöltek engem is jól fésült, kényelemben élő püspökök.
Márton, mit tettél? Közéjük csaptál rendesen, ugye?
Imádkoztam és tettem azt, amire az Úr küldött...
Vajon milyen Márton kép él bennem? Benned? A választ kinek-kinek magának kell megadni. Márton szent volt, az Isten szentje. Aki nyomába akar szegődni, az csak zarándokkén indulhat el mellette az úton. Imádkozva, böjtölve, félszemmel az Istenre és emberére, Mártonra figyelve.
Jó lenne már tudni, kicsoda ez a Márton, aki a novemberi ködből hírtelen csak úgy előbukkan?
Nem tudod? Hát ő volt az első keresztény püspök, akit nem azért tiszteltek szentként, mert meghalt Krisztusért, hanem mert Krisztus másaként élt. Ő volt az, aki mágnesként vonzotta maga köré a tanítványokat, akik életformát tanulni vágytak vele lenni. Aki képes volt arra, hogy még püspökként is szerzetesi életet élve, és a pogányok és a vidék megtérítésével foglalkozzon.
Jó lenne oda figyelni rá, hallgatni rá, tanulni tőle. Hitet, imát, kitartást és Istenszeretetet, ami bizony hiánycikk a mai világban, és ettől szegény, nagyon szegény ez a világ. Nem csoda, hiszen kitiltottuk a kincseket szóró Mártont a világunkból, és behelyettesítettük ócska, bóvli, semmit sem érő kacat-eszmékkel.
Horváth József
