Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Regionális Fejlesztési Alap

A teremtő erő és a jóság képviselői – Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató az apák szerepéről

rita2Ferenc pápa tavaly meghirdette a Szent József-évet, amely 2020. december 8-tól 2021. december 8-ig tart. A Szentatya ezzel állít emléket Mária jegyesének, Jézus nevelőapjának, akit a Katolikus Egyház védőszentjeként tisztelünk immár százötven éve. Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatót az apa családban betöltött szerepéről kérdeztük.

– Átmeneti korban élünk az apaszerepről való gondolkodásunk szempontjából is. Vannak, akik hiányolják a férfias férfiakat, a családokban ugyanakkor kívánatossá vált és egyre elterjedtebb az érzelmeit kifejező, házias, megértő, gondoskodó édesapa típusa. Mit mond a neveléstudomány az apáknak a családban betöltött szerepéről? Melyek a napjainkban tapasztalható szemléletváltozás pozitívumai és esetleges veszélyei?

– A ma is gyakran elfogadott felfogás igen sekélyes háttérszerepet szán az apáknak. Már-már azt gondoljuk, hogy ez mindig is így volt. Pedig a férfiak valójában nem is olyan régen, az ipari forradalom következményeként kerültek távol a földtől és ezáltal a családtól is. Azt megelőzően az apák, a nagyapák és a közösség többi férfi tagja is jelen volt a gyerekek életterében. Az apai energiák megtapasztalása ugyanolyan természetes volt a felnövekvő fiatalok számára, mint az anyai, a női valóság. Látták a férfiakat dolgozni, barátkozni, imádkozni, szenvedni, szeretni, mulatni, konfliktusokat jól-rosszul megoldani. Ezenkívül a nevelésben részt vevő és a közösségért felelősséget vállaló szereplők is sokkal nagyobb arányban voltak férfiak, mint ma: a tanító, a pedellus, az orvos, a hitoktató, a kántor, az iskola és a falu vezetője is férfi volt.

A kiegyensúlyozott, férfi- és női arcú társas közeg nagyon jelentős formáló erő, ami ma hiányzik, elsősorban a családból, de a nagyobb közösségekből is.

Ami pedig az érzelmeit kifejező, házias, gondoskodó apaképet illeti: ez egyáltalán nem mond ellent sem az emberben mélyen élő férfias apaképnek, sem pedig a neveléstudomány által megfogalmazott apaszerepnek. Mai korunk – nagyon tévesen – torz, macsós keménykedéssé fokozza le a férfiúi eszményt, és már-már elfogadjuk, hogy csak nők lehetnek gondoskodó, lelki értékekre érzékeny, megértő emberek.

Minden szakmai állásfoglalás azt bizonyítja, hogy az apa mint a teremtő erő és a jóság képviselője alkotó, bátor, felelősségvállaló, ugyanakkor gyengéd, biztonságot nyújtó és gondoskodó személy.

S mint ilyen, a személyiségfejlődés szempontjából kulcsfontosságú, semmi mással nem helyettesíthető tényező.

Csak néhány meghatározó vonás a sok közül: az életünkben az apa az első külső személy. Ez azt jelenti, hogy vele és általa tanulunk meg egy másik emberhez kötődni, elfogadni valakit. Az, hogy az apánk visszautasít vagy elfogad bennünket, az első támpont számunkra a tekintetben, hogy megbízhatunk-e a világban vagy sem. Ő az, aki behozza a világot a gyermek életébe, és biztos kézzel kivezeti őt a szűk családi közegből. Segít neki, hogy helytálljon a kihívásokban, küzdjön, ha arra van szükség, felfedezze és meghódítsa a világot. Éppen ezért az apa a legmeghatározóbb mércévé is válik az elvárásaival és az elfogadásával együtt. Vele kapcsolatban élhetjük át – jó esetben –, hogy értékesek, életképesek vagyunk a korlátainkkal és a botlásainkkal együtt. Az önbizalom és az identitásfejlődés szempontjából tehát az apa vagy az életünket igenlő kulcsélményünk lesz, vagy a hiánya komoly sebzettséget és hosszan tartó krízist eredményez. 

Ő az istenképünk első mintája is, a teremtő és gondviselő erő személyes képviselője az életünkben.

Ma, a szemléletváltás idején az is előfordul, hogy átesünk a ló másik oldalára, és az anya akar apa lenni vagy fordítva. Az egyensúly mindenfajta megbomlása veszélyes. Ilyenkor nagyon használható iránytű a régi bölcsesség: Légy azzá, ami vagy, és boldog leszel!

– Mit mond a Szentírás az apaságról, létezik-e keresztény apamodell?

– Nem vagyok biblikus szakember, így az apakép szentírási elemzésére nem vállalkozom. Annyit mégis látnunk kell, hogy az Ószövetség könyörtelen atyaképét Jézus egyértelműen átrajzolta, vagy legalábbis jelentősen árnyalta. Saját férfiúi személyiségében is megnyilvánul a sebezhető, szolidáris, gyógyító, a másik emberhez, a gyengéhez, a bűnöshöz, a beteghez és a kitaszítotthoz érzékenyen odaforduló magatartás. Megismerjük a határozott énjét is – például abból a szentírási szövegrészből, amely arról szól, hogyan űzi ki a kufárokat a templomból –, de odaadó szeretete vezeti az útján egészen a kereszthalálig.

Az Újszövetségben is fel-felvillannak apák, akiket Józsefhez hasonlóan csendes, de a végsőkig kitartó felelősségvállalás és irgalom jellemez. Jairus is ilyen, aki elöljárói méltóságát félretéve leánya gyógyulásáért könyörög. Nem lehetett könnyű a halállal versenyt futva kivárnia, amíg útközben feltartja Jézust a vérfolyásos asszony, azután pedig elviselnie, hogy a házbeliek kinevetik a „vakhitűségét”, hiszen a lányt már halottnak hiszik. Az ő bizalma azonban feltétlen, és minden követ megmozgat a gyermeke életéért.

Ugyanígy tesz az ördögtől megszállott fiú apja is. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a későbbi tanítványok éppen az apjukkal együtt dolgoznak, amikor Jézus elhívja őket. És az apjuk elengedi őket.

Minden kor embere számára ragyogó példa a tékozló fiú végtelenül igazságos és végtelenül irgalmas apja is. Ahogyan Nouwen írja Rembrandt ábrázolásáról: ez az apa már valóban Isten képmása, akiben a férfiúság és a nőiség, az apaság és az anyaság teljesen és egyszerre van jelen. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő.  

Igen, van keresztény apaeszményünk. Ez pedig a mennyei Atyáról alkotott újszövetségbeli képben gyökerezik. Jézus a zsidók bosszúálló istenképével szemben úgy beszél Istenről, mint szerető atyáról. Joseph Kentenich szerint „az apa hivatása, hogy a mennyei Atya képmása legyen”. Ez azért fontos számunkra, mert a legfőbb nevelőerő nem a szó, hanem a példa.

A személyiség a szeretett tekintély értékrendjét nem a magyarázatok, hanem az azonosulás útján építi magába.

Milyen tehát ez a mennyei Atya? Először is jelen van az életünkben. A mai apák számára talán ez jelenti a legnagyobb kihívást. Szoktuk mondani, hogy ha kevés időt tölt is a gyerekekkel, az legalább minőségi idő legyen. De gondoljuk ezt tovább! A minőséghez bizony idő kell. A felnövekedés idején viszonylag sok. A gyerek ugyanis igazából nem akciókra vágyik, hanem az együttlét légkörére, amikor átérzi, hogy értem, velem van itt az, aki szeret, elfogad, ösztönöz, bátorít, és bizony szabályokat, kereteket is szab. Egy kutató így fogalmazza meg a gyakori problémát:

sok férfi egy céget tud vezetni, de a gyerekét nem. Jó néhány gyerek azt tapasztalja, hogy az apja mindent belead a munkájába, de otthon az egyetlen vágya, hogy békén hagyják.

Az „atyai” apa ismeri az övéit. Képes a gyermek adottságaiból kiindulni, és megtanítja őt küzdeni azért, hogy megtalálja a maga útját. A jó apa jó király és jó pásztor. Végtelenül igazságos, és végtelenül irgalmas. Meri vállalni a családfői tekintélyt, a vezetés súlyát, a kiállást azokért, akikért felelősséget érez. Pásztorként ugyanakkor utánamegy az elveszettnek, és a tékozló fiát is mindenkor visszavárja.

Igen, a mennyei Atya szent, mégsem jelent elérhetetlen ideált a mai apa számára.

Nem a tökéletesség az eszményünk, hanem az arra való törekvés. „Szent az, akiben Isten tevékeny.” Aki nyitott Isten vezetésére. Ha elesik, láthatjuk, miként tesz erőfeszítéseket a talpra állásért.

Az ilyen apa nagylelkűvé válik, tudja, hogy nem tévedhetetlen, van belső tartása, nem kell hatalommal bizonygatnia az erejét.

A szolgálni és szeretni képes személyiség kialakulásához meg kell említenünk még egy fontos tényezőt.

Az egyik legértékesebb örökség, amit a családban kaphatnak a gyerekek, az az, ha láthatják, az apjuk szereti az édesanyjukat.

A valóságos szeretetkapcsolat mindennapi átélése lesz a személyes istenkapcsolat szilárd alapja is. Tanúság arról, hogy valóban létezik egymást befogadó, kölcsönös szeretet, és érdemes tenni érte.

 

– Említette Szent Józsefet, Jézus nevelőapját. Róla alig tudunk megrita valamit az Bibliából, alakja a háttérben marad. Mire taníthatja a mai apákat az ő visszavonult, egyszerű jelenléte Jézus életében?

– Segítheti a válaszunkat Ferenc pápa nemrég megjelent Apai szívvel kezdetű apostoli levele, amely szintén ezt az apamodellt vázolja fel Szent József életén keresztül.

Mit tanulhatunk Józseftől? Az erős apa gyengéd jelenlétét. Azt, hogy a gyengeségeinket – és gyermekünk gyengeségeit – elfogadni nem megalázó, sőt „a legjobb módja annak, hogy megérintsük azt, ami törékeny bennünk”.

József példája megtanít arra, hogy nem tudunk mindent a kezünkben tartani, de igazi szövetségesünk a gondviselő, akire minden ügyünket rábízhatjuk. József, az ács, a munkásember két lábbal a földön jár, és kissé szűkszavú, mondhatjuk, tipikus férfi. Ám ugyanolyan közvetlen és mély kapcsolatban áll Istennel, mint Mária. Hallja, érti és követi az angyal szavát, a Lélek indításait, és nemcsak hisz, hanem a veszélyeket is felmérve beleáll az adott élethelyzetbe, és másokért is felelősséget vállalva cselekszik. Szó nélkül. Azonnal. Akkor is, amikor nem érti, hogy bizonyos dolgok miért történnek az életében. „Erősen felzaklatja Mária érthetetlen terhessége”, de hiszi, hogy „Isten tud virágokat növeszteni a kövek között”. És bátran, erővel vezeti a családját. „Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba." Megértette a feladatát, és cselekedett. Ahogy Ferenc pápa írja: „Képes a gondokat lehetőségként szemlélni, és bízni a gondviselésben. Szembenéz családja konkrét problémáival, akárcsak a világ sok más családapája. Jézus és Mária őrzője.”

Jézus harminc évet töltött ezzel az apával közösen végzett hétköznapi tevékenységekkel. Nem lehet nem látni ebben a tényben a munka értékét, a család mindennapi életében való részvétel üdvtörténeti jelentőségét.

– Napjainkban a válások számának növekedésével egyre több gyermek nő fel apa nélkül vagy úgy, hogy csak hétvégenként találkozik az édesapjával. Hogyan pótolható ez a hiány, és milyen mértékben gátolja a személyiség kibontakozását?

– Richard Sheltontól valók a következő sorok: „Érted-e már, hogy / olyan fiú, kit apja nem szeretett, / maga sem tud szeretni?” A pszichológusok szerint az apaseb az emberek leggyakoribb és legfájóbb sebe. Hiánybetegség. Aki az apja fizikai vagy érzelmi közelségét nélkülözi, az fájdalmas megfosztottságot él át. Ez olyan űrt teremt benne, amit mindenfélével igyekszik pótolni. Szüksége lenne egy másik személyre, az apára, valakire, aki elfogadja, elismeri, megvédi és átöleli. Ezt szerepet nem töltheti be az anya, mert ő a fogantatásunk pillanata óta jelen van, ezért a vonzódásért semmit sem kell tennünk, az első időkben szinte szimbiózisban élünk vele. Az apa az első másik személy az életünkben, és erre a tapasztalatra mindenkinek életbevágóan nagy szüksége van. (A fiúknak másképpen, mint a lányoknak.) Az apahiány következtében a személyiség súlyosan sérül. A gyermeknek nem pusztán két szülőre, hanem az apai és az anyai minőség egymást kiegészítő egységére van szüksége. Egyrészt a minta miatt, másrészt pedig a valóságos szeretetkapcsolat testközeli átélése miatt. „Ha a férfioldal nem szeret, akkor örökre kételkedni fogok magamban” – írja Richard Rohr.

Apa hiányában konfliktusossá válhat a nemi identitás megszilárdulása, gondok lehetnek a tekintély elfogadásával, vagy éppen túlzott tekintélyimádat alakulhat ki a gyermekben, aki fél, mivel nem volt jelen az életében a jóságos és bölcs férfi. Az apa nélkül felnövő fiúk gyakran káros vagy legalábbis bonyolult kerülőutakon, pótmegoldásokat keresve próbálnak férfivá válni. Az egyik legmegrendítőbb példája ennek Michael Phelps, minden idők egyik legsikeresebb olimpiai bajnok úszója. Egy vele készített interjúban elmondta, hogy a legnagyobb sikerei idején drogozott a legintenzívebben, és ekkor jutott el az öngyilkosság gondolatáig is. Minden eredményessége ellenére üresség tátongott a lelkében. „Nem volt önbecsülésem. Sem önértékelésem” – nyilatkozta. A szülei kilencéves korában elváltak, és az akkor keletkezett űrt próbálta betölteni a versenysikerekkel, mindhiába. A gyógyulást az hozta meg számára, amikor újra találkozott az apjával és Istennel. Lehetséges tehát a felemelkedés, de csakis kapcsolatokon keresztül. Ahhoz, hogy ezek a sebek begyógyuljanak, a gyermeknek akár több személyhez fűződő kapcsolatokból kell megkapnia azokat a tapasztalatokat, amelyeket az apa hiánya miatt gyermekkorában nélkülözött.

Egyébként igazat adhatunk annak a keleti mondásnak, hogy „egy gyermek fölneveléséhez egy egész falu kell”, mert még egészséges család esetében is szerepmodellek töredékeiből rakjuk össze végül magunkat.

Ha gyermekkori családi terheket cipelünk, akkor ez még inkább így lesz, miközben felnőttként szembe kell néznünk a krízissel, és ki kell engesztelődnünk a fájdalmat okozó szülőnkkel is.

– Az odaadó, gondoskodó apa sok örömet talál a családi életben, de ahogyan Böjte Csaba mondja, ettől még nem kell lemondania a királyi, sőt papi feladatáról. Látjuk, hogy vannak családi és társadalmi elvárások az apával kapcsolatban. A feleség és a gyerekek hogyan segíthetik a férfit a küldetése teljesítésében?

– Valóban, a társadalomnak is szüksége van apákra, és a férfivá váláshoz az ember egyéni életében is hozzátartozik az apaság, függetlenül attól, hogy biológiai vagy lelki gyermekekért vállal felelősséget valaki.

Ez a királyi és papi küldetés: kiállni azokért, akiknek nincs hangjuk, bátorítani, vezetni, nagyvonalúan, de határozottan utat mutatni nekik, és kellő időben elengedni őket, bízva abban, hogy megtalálják a maguk útját.

Erre is szép példát találunk a Szentírásban, amikor Szent Pál Onezimuszért, a szökött rabszolgáért mint saját fiáért könyörög Filemonhoz, hogy szabadítsa fel őt.

De a néphagyományunk is ezt a küldetést bízza ránk. Régen, amikor valaki meghalt, a koporsóban keresztbe fonták a kezét. De csak akkor, ha keresztszülő volt, tehát ha valaki más gyermekéért is felelősséget vállalt. S hogy mit tehetünk mi, nők, feleségek azért, hogy a férjünk teljesíteni tudja a küldetését? Röviden fogalmazva azt, hogy a hétköznapokban, minden élethelyzetben kinézzük ezt belőle, ezt várjuk el tőle, így tekintünk rá. Mint királyra, papra, családfőre, a gondviselő jóság és a megtartó erő személyes képviselőjére.

 

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír