Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Regionális Fejlesztési Alap

Cseppnyi segítség a Föld egyik legszegényebb régiójában – Székely János az új Afrika-programról

img1Mindannyian testvérek mottóval széles körű összefogás indult Afrika megsegítésére: a kezdeményezés szervezői szeretnék felnyitni az iskolás korosztály szemét a távoli kontinensen élők súlyos gondjaira. A szudáni származású Szent Bakhita Jozefina emléknapján, február 8-án kezdődő programról az ötletgazdát, Székely János püspököt kérdeztük.

– Afrika iránti elkötelezettsége a Dél-Szudánnak nyújtott karitász-segélyakció, az afrikai menekültek befogadása révén már korábban ismertté vált. Honnan a kapcsolata Afrikával?

– Amikor három éven át Rómában tanultam, megismertem az olasz Egyházimg1-1 egyik gyönyörű kezdeményezését. Missziós területekre, főleg Afrikába vittek fiatalokat. A kiutazást egy éven át tartó felkészítés előzte meg, melynek során a jelentkezők Afrikáról és a misszióról tanultak. Megkapták a szükséges oltásokat, majd nyáron néhány hónapot egy-egy afrikai országban töltöttek, missziós állomásokon. Én is kedvet éreztem ehhez a szolgálathoz, és részt vettem a felkészítésen. A csoportom Bissau-Guineába került. Döbbenetes élmény volt számomra, amit megéltünk az ott tartózkodásunk alatt. Szívszorító az afrikai országok helyzete, óriási szükség van a segítségre, szakemberekre, akik bölcsen tudnak javítani a politikai, gazdasági, egészségügyi állapotokon. Talán első hallásra meglepő, hogy nemcsak élelmet, hanem embert is kell küldeni Afrikába, ahol súlyos gondot jelent, hogy nagy a népszaporulat. De

jó szakemberekben, felelősen gondolkodó vezetőkben nagy a hiány, ez is az afrikai nyomor egyik oka. Főként a keresztény emberek hiányoznak a felelős pozíciókból.

– Miből állt az önkéntes tevékenység, amit az olasz fiatalok csoportjával végzett?

img1-2– Kutak ásásába vontak be minket, Afrika egyik legnagyobb problémája ugyanis az, hogy nincs elegendő tiszta ivóvíz és öntözővíz. Mezőgazdasági telepeken is dolgoztunk, bár a mi munkánk itt nem sokat ért. Az afrikai gyerekek már hét-nyolc évesen sokkal gyorsabban kapáltak, mint mi, európai fiatalok, akik nem szoktunk hozzá az ilyen munkához. Húszan-harmincan voltunk a csoportban. A missziót két olasz atya vezette, hetven falut láttak el, rengeteg feladatot végeztek el nap mint nap a legnagyobb nyugalommal.img1-3 Létrehoztak kis mezőgazdasági telepeket, iskolákat építettek. Egyszerű épületeket kell elképzelni. Az iskola csupán egyetlen helyiség volt, ahol harminc négyzetméteren hatvan-hetven gyerek tanult délelőtt és délután is. A tanítójuk semmiféle felszerelést nem használt. A szervezők megpróbálták megmutatni a csoportunk tagjainak, hogyan élnek Afrikában az emberek. A program fő célja ugyanis nem az volt, hogy a fiatalok a fizikai munkájukkal segítsenek a helyi viszonyok jobbításában, hanem az, hogy lássák Afrikát, és nagyon mély tapasztalatot szerezzenek az ottani viszonyokról.

Ennek az élménynek a hatására a legtöbb fiatal egész életén át missziós elkötelezettségű ember maradt, és módot talált arra, hogy valamiképpen segítsen az ott élőknek.

img1-4Olaszországban sok csoport évről évre gyűjtést szervez, testvérkapcsolatot ápol egy-egy plébániával, egyházmegyével. Az egykori önkéntesek hidakat építettek Afrika felé.

– Mi mindennel foglalkoztak abban az évben, amikor a kiutazásra készültek? 

– A felkészítés önmagában is fontos és értékes része volt a programnak. Missziós atyák meséltek az élményeikről, és sokféle szempontból igyekeztek megismertetni velünk az országot, ahová készültünk. Megkaptuk a szükséges oltásokat is, ami nem kis kihívást jelentett, néhányan emiatt abba is hagyták a programot. Az utazási költséget mi magunk álltuk. Az olasz rend, amely a felkészítést végezte, nagyon figyelt arra, hogy ne ingyenes nyaralásnak, ne egy jó lehetőségnek tekintsük ezt az utat, hanem valóban missziónak. Azt akarták, hogy érezzük: mi azért megyünk oda, hogy segítsünk az ott élőknek. A kiutazásunk után a szállást és az étkezést már a rend szervezte meg számunkra, a helyi körülményeknek megfelelő, nagyon egyszerű módon.

– Ezeknek az élményeknek a hatására született meg Önben az elhatározás, hogy összefogást szervez Afrika megsegítésére?

– Igen. Évek óta munkált már bennem a gondolat, hogy itthon is beleimg1-5 kellene vágni egy hasonló program megszervezésébe. Ez a szándék összetalálkozott az esztergomi Árpád-házi Szent Erzsébet Középiskola volt igazgatója, Mészáros János elképzelésével, és az idei évre megszületett az elhatározás. Hosszú távú programot szeretnénk, sok tervünk van.

A kezdeményezés Szent Bakhita Jozefina emléknapján indult útjára.

img1-6Ez a tragikus gyermekkort megélt szudáni szent még kislány volt, amikor elrabolták. Rabszolgaként tartották, sokszor véresre verték. Száznegyven olyan sebhely volt a testén, ami soha nem gyógyult meg. Elképesztő kínokat élt át, mígnem egy jó lelkű olasz diplomata megvásárolta, és emberhez méltó életet biztosított számára. A fiatal lány megismerte a kereszténységet és szerzetesnővér lett. Az ő emléknapjához kötöttük a program beharangozását és elindítását.

– Mivel kezdődik a program?

– Szeretnénk megismertetni Afrikát az egyházi iskolák diákjaival. Egy teljes napon át Kongóval foglalkozunk majd az oktatási intézményekben, azzal az országgal, ahol az afrikai világháborúként emlegetett második kongói háborúban mintegy ötmillió ember vesztette életét. Gyerekek sokasága maradt árván. Közülük fogadtak be nyolcvanat a Communitas Agnus Dei katolikus közösséghez tartozó nővérek. Szegénységben, végtelenül egyszerűen élnek. Az épületben, ahol a fiúk és a lányok laknak, nincsenek falak, csak egyszerű függönyökkel választják el egymástól a hálóhelyiségeket. A legtöbb gyereknek ágya sincs, csak letesznek valamit a földre, úgy alszanak. Három-négy hetente esznek húst, a cipőt csak az ünnepekre veszik fel, nehogy elkopjon. Nagy kérdés, hogy ha felnőnek, lesz-e, aki melléjük áll, hogy munkájuk és lakhatásuk legyen. Ennek az árvaháznak szeretnénk segíteni.

– Hogyan esett a választásuk erre az intézményre?

– Az árvaház kiválasztásában döntő szerepe volt egy magyar orvosnak, Hardi Richárdnak, aki szemorvosként hosszú idő óta Kongóban dolgozik. Óriási szolgálatot végez. A magyar állam segítségével felújították az általa létrehozott szemklinikát, ma egész Afrikában ez az egyik legjobban felszerelt, legmodernebb eszközökkel ellátott kórház. A klinika a rend által fenntartott árvaház közelében van, a doktor úr így ismeri a nővéreket. Ő ajánlotta támogatásra ezeket a gyerekeket.

– Kik kapcsolódtak már a Szombathelyi Egyházmegye által elindított kezdeményezéshez?

– Varga László püspök úr elvitte a program hírét a Kaposvári Egyházmegyébe, és igyekszik segíteni, hogy minél többen csatlakozzanak. A Boldogasszony Iskolanővérek adnak helyet a megnyitónak, és több szerzetesrend iskolái is kapcsolódtak már az összefogáshoz: a bencések, a szaléziak, a jezsuiták. Folyamatosan jelentkeznek további intézmények is, legutóbb például a kőszegi domonkos nővérek és a zalaegerszegi Notre Dame-nővérek iskolája. A program nyitott, és szeretnénk országosan elterjeszteni. Arra hívjuk az egyházi iskolákat, hogy szenteljenek egy napot Afrikának, a missziónak, illetve rendezzenek gyűjtést egy-egy kiválasztott intézmény javára.

Tervezzük, hogy megszólítjuk a családokat is, és megkérjük őket, hogy ötezer forint összegű adománnyal fogadjanak örökbe egy-egy árvaházi gyermeket.

Össze is kötnénk a családot a támogatott afrikai gyerekkel, hogy lassanként személyes szálak is szövődjenek.

– Ki lesz a program gazdája, és hogyan fejlődik majd tovább a kezdeményezés?

– A programba belépő szerzetesrendek és a Szombathelyi, valamint a Kaposvári Egyházmegye a fő szervező. Néhány munkatársat megbíztunk az összefogás szervezésével. Jövőre az Afrika-napot témahétté szeretnénk bővíteni: az iskolákban tanórákon foglalkoznánk a kontinens történelmével, gazdaságával, kultúrájával. Így szeretnénk nyitogatni a gyerekek szemét és szívét e felé a világ felé.

– A távlati céljuk, hogy magyar önkéntesek is missziós munkát végezzenek Afrikában.

– Igen, hosszabb távon ezt is szeretnénk elérni. Az olaszországi tapasztalataim alapján úgy látom, nagyon jó lenne, ha 17 és 30 év közötti magyar fiatalok is kiutazhatnának Afrikába, és iskolákban, kórházakban, építkezéseken dolgoznának, mezőgazdasági programokban vennének részt. Céljaink között szerepel az is, hogy afrikai fiatalokat fogadjunk Magyarországon, akik tanulni jönnének, vagy a nyári időszakban töltenének el itt hosszabb időt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem informatikai kara felajánlotta, hogy szívesen szervezne egy-két hónapos robotika-informatika tábort műszaki érdeklődésű afrikai fiataloknak.

– Az olaszországi szervezésű missziós utazása során volt alkalma tapasztalatot szerezni arról is, milyen hatással vannak az afrikai emberekre az európai civilizáció „vívmányai”?

– Nagyon messzire vezet ez a kérdés. Ahogy az egyszerű afrikai ember meglátja a tévét, megismeri az internet világát, és a digitális eszközökön keresztül bepillant az amerikai és az európai életformába,

az addigi felhőtlen boldogsága egy szempillantás alatt szertefoszlik.

Hirtelen rádöbben, milyen óriási a vagyoni különbség, és úgy érzi, ő is szeretne jobb életet élni. A nyugati kultúra veszélyes és káros jelenségei könnyen behatolnak a sebezhető és gyenge törzsi kultúrába, főleg a városokban. Amikor egy afrikai fiatal a városba kerül, és kilép a maga családi és törzsi kötelékeiből, gyakran a kábítószer, a céltalanság, a prostitúció áldozatává válik. Jó lenne, ha Afrika meg tudna őrizni valamit a régi értékeiből. A családot tisztelő, a gyereknek örülni tudó mentalitásból, a vallásos, békés, derűs életvitelből. Azt szeretném, ha ez a program is megerősítést adna az afrikaiaknak. Miközben segítünk a nehézségeik megoldásában, azt is fontos tudatosítanunk bennük, hogy mennyi értékük van, és hogy a nyugati kultúra csillogásához kritikával kell hozzáállniuk.

Fotó: Merényi Zita (A felhasznált afrikai képek 2018-ban készültek Malawiban.)

Trauttwein Éva/Magyar Kurír