Isten és a világ egy kötetben: Tóth Csaba festőművészt sok szál fűzi Zalához
Örök érvényű kapcsolat ég és föld között, Jézus áldozatvállalása az emberekért. A kereszténység gondolati világa és mindennapos szertartásai. Transzcendens dimenzió. Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész négy évtizedet átölelő, szakrális festményeit gyűjti egybe az az album, amely tavaly jelent meg a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában.
A szombathelyi alkotót megannyi szál köti Zalához, számára a két megye
együtt jelenti az otthont. Édesapja Zalalövőn született, felesége, Varga Bernadett textilművész pedig Keszthelyen. A gyermekkori rokonlátogatás később kulturális utakkal, munkákkal bővült. 1986-ban a lendvai művésztelepen képviselte megyénket, méghozzá Németh János Munkácsy-díjas keramikus-szobrász meghívására. Az atyai jó barátságon túl dr. Kostyál Lászlóval alakított ki jó kapcsolatot, miután a Göcseji Múzeumnak adományozta egyik művét. Középiskolai barátja volt Frimmel Gyula, a képzőművészeti egyetemen Farkas Ferenc. Az utóbbi években rendszeres zsűritag a Zalaegerszegi Szalon kollektív tárlatán, kiállításmegnyitók felkért szónoka. Több tanítványa a zalai képzőművészet aktív szereplője: Tóth Norbert, Kovács László, Szentgróti Dávid, Gyerák Petra, Dobribán Fatime, Varga Bálint. De szívesen beszél többi kortárs kollégájáról is, megemlíti Tánczos Györgyöt, Nagy Kálmánt, Kotnyek Istvánt, Zóka Gyulát és Stramler Lajost.
– A vasi és zalai képzőművészek ugyanabban a cipőben járnak, Budapesttől 240 kilométerre alkotunk a nyugati gyepűn – Tóth Csaba képzőművész így jellemzi még a közös kapcsolódási pontot. – Minden tekintetben egymásra vagyunk utalva évtizedek óta.
– Vaskos kötet jutott el szerkesztőségünkbe. Isten és a világ című könyve miként született?
– 2019 decemberében jelent meg Torjay Valter vasi festőművész Önvallomás című könyve, aminek a bemutatójára engem kértek fel. A kiadó ekkor felajánlotta, hogy készítsek hasonló, összegző albumot. Bevallom, meghatódtam. Elhatároztam, hogy nem az eddigi munkásságomat kívánom bemutatni, csupán a szakrális, hitvalló műveket tárom az olvasók elé, saját és rólam készült írásokkal, cikkekkel együtt. Négy évtizedet fűztem össze, címét Benedek pápa még bíborosként kiadott interjúkötetétől kölcsönöztem.
Ugyancsak Isten és a világ címet viselte több nyugat-dunántúli önálló tárlatom.
– Üzenetértékűnek tűnik a címadás. Mit szeretne átadni a közönségnek?
– Főként az utóbbi időszakot tekintve fontosnak tartom a keresztény identitás hangsúlyozását. Szükség van a megújulásra, vissza kell találni ezeréves gyökerünkhöz, hitünkhöz, folytatva a Szent István-i gondolatot. Zala és Vas ebben is rokon, a katolikusság központjai, emellett Mindszenty személye köti össze a két megyét.
– Érdekes módon újítja meg ezt a gondolatiságot. Klasszikus műveket vesz elő, amire latin idézeteket fest fel.
– A közös művelődéstörténeti örökség kap új értelmet ezeken a képeken.
Egyre jobban veszendőnek látszik Európa keresztény múltja, a mai ember elvágja a gyökereket. A latin feliratok egyrészt az egyházra, másrészt az egyetemes szakrális nyelvre utalnak. A könyvben helyet kapott továbbá A mi Sziklás Madonnánk című tanulmányom, amit a karantén alatt írtam. A Szépművészeti Múzeumban található a Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal című, eddig leonardói műhelymunkaként számon tartott festmény.
Szisztematikusan, tudományos eszközökkel bebizonyítom, hogy a festmény igenis az itáliai reneszánsz polihisztorának, Leonardo da Vincinek a műve. A festmény minden egyes részletét kielemeztem. Persze ennek is van előzménye. Negyven évvel ezelőtt a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, a raktárban találkoztam először ezzel a képpel. A gondolat már akkor ott motoszkált bennem, s tényleg isteni csoda, hogy újra szembejött a felismerés. A járvány miatti bezártságban interneten megrendeltem Kenneth Clark Leonardóról szóló könyvét. Abban ráakadtam arra a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban őrzött, négy-öt kompozíciós vázlatot rögzítő tanulmányrajzra, ami a budapesti festmény előképének tekinthető, tehát ahhoz készült. A rajz az 1900-as évek elején került a Metropolitanbe, a festmény pedig Pálffy János gróf hagyatékaként a Szépművészeti Múzeumba. Már a két világháború között összekötötték a műveket, ám mindig Leonardo valamelyik tanítványának tulajdonították a Budapesten őrzött festményt. Alapos képelemzéssel próbálom bizonyítani, hogy a mű bizony eredeti Leonardo. A reneszánszban még nem létezett szignó, így az egyértelmű személyiségjegyeket kellett összerakni. Ennyi azonosság nem lehetett a véletlen műve.
– Akkoriban jórészt megrendelésre festettek. Ön hogyan érezte volna magát abban a világban?
– Ötszáz éve a megrendelések 90 százaléka egyházi felkérés volt. Ezeknek a koroknak a művészete ezért annyira átitatott a kereszténységgel. Ma más idők járnak, egyházi megrendelések nem igazán akadnak, a művészek inkább az önkifejezéssel fogják meg a nézőt. Nekem eddig közel kétszáz szakrális művem született. Mindet belső késztetésből festettem, legyen újszövetségi jelenet vagy a szentek élete. Üzeneteimet a kiállítóterekbe szánom, azokat az embereket szeretném megérinteni, akik nem gyakorolják a hitüket, Dietrich Bonhoeffer kifejezésével élve a „vallástalan keresztényeket”. Jó lenne, ha visszatalálnának gyökereikhez, a keresztény hitvalláshoz és gondolkodáshoz.
forrás: zaol.hu
