Nagyböjt 5. vasárnapja - Dr. Takács Gyula atya gondolatai
„A mai vasárnapon különösképpen lélekben álljunk oda Krisztus keresztje elé, és emeljük föl tekintetünket, nézzük, szemléljük Krisztus arcát, Krisztus ragyogó tekintetét, szemléljük e Tekintet fényét, az Örök Szeretet dicsőségét.
Hiszen Krisztus arcán az Isten tündököl, aki a Szeretet. És ez a Szeretet beleragyog a mi szívünkbe.”
Nagyböjt 5. vasárnapja (Jer 31,31-34; Zsid 5,7-9; Jn 12,20-33)
Krisztus szerette a világot, szereti mindvégig, fáradhatatlan szeretettel.
Úgy szerette Krisztus a világot, hogy az életét adta érte.
Ez a fáradhatatlan Szeretet ott volt Jézus arcán, amikor magához ölelte a gyermekeket és megáldotta őket.
Ez a fáradhatatlan Szeretet az Isten mélységes Mélye, maga Isten, aki a végtelen Szeretet.
Igen, Krisztus úgy szerette a világot, hogy ez a Szeretet maga a végtelen Isten.
Krisztus úgy adta életét a világért a kereszten, hogy ez a Szeretet maga a végtelen Isten.
De e vér és fájdalom függönyén átragyog a halhatatlan, a végtelen, az Örök Szeretet, és elénk lép maga Isten.
Mert Isten nem akarta azt, hogy bűneikben lévén elvesszünk, hogy elveszítsük az örök életet.
A mai vasárnapon különösképpen lélekben álljunk oda Krisztus keresztje elé, és emeljük föl tekintetünket, nézzük, szemléljük Krisztus arcát, Krisztus ragyogó tekintetét, szemléljük e Tekintet fényét, az Örök Szeretet dicsőségét.
Hiszen Krisztus arcán az Isten tündököl, aki a Szeretet.
És ez a Szeretet beleragyog a mi szívünkbe.
Olyan ez a Fény, mint a felkelő hajnal fénye, amely eloszlatja a sötétséget.
Már nem emberek pusztán, itt a földön botladozó, eleső emberek, hanem Istenhez fölemelkedettek, Isten gyermekei.
Legyen a mi lelkünkben is ugyanez a Szeretet, hiszen ez a Kegyelem, a Kegyelem az Isten mélyének kiáradása az ember lelkébe.
Kérjük azt, hogy amikor a lelkünkbe árad az Isten végtelen szeretete, a Krisztus arcáról sugárzó Fény, a Kegyelem áradása, akkor ezzel a Kegyelemmel együttműködve éljük az életünket.
a Krisztus arcából sugárzó Fényből, a Szeretetből terem meg a mi életünkben, minden jócselekedet, minden szeretet, minden szelídség és minden béke.
Önmagáénak ismer bennünket, és kedvesen fogadja el életünket.
Istent dicsőíti minden szeretet, amely a szívünkben megszületett, amely a tetteinkben a világra jött.
Ezen a vasárnapon ott állva Krisztus keresztje előtt, fölemelve tekintetünket Krisztus arcára, szemléljük Krisztus arcának Fényét, az Isten mélyéből sugárzó Szeretet ragyogását,
és merítsünk ebből a Forrásból életet, merítsünk szeretetet, a mindennapok jóságait, és ebből a Forrásból merítjük az örök életünket, az örök boldogságunkat.
A fáradhatatlan Szeretet indította arra, hogy körüljárjon mindenütt és mindenkivel jót cselekedjen.
Ez a Szeretet indította részvétre Jézust, amikor megállította a halottat vivőket, és visszaadta a síró édesanyának az elhalt gyermeket.
Ez a Szeretet tekintett végig az elcsigázott tömegen, és letelepítette őket, kenyeret adott nekik a pusztában.
És ez a Szeretet, ez a fáradhatatlan Szeretetet indította arra Jézust, hogy magára vegye a világ minden bűnének terhét, a keresztet.
Ez a Szeretet tündököl Jézus arcán, amikor ég és föld között lebeg a kereszten.
Ez a Fény tündöklik a keresztre feszített Krisztus arcán.
Tündöklik az arcán akkor, amikor vér és fájdalom borítja be.
Mert Isten szeretett bennünket így.
Isten szeret bennünket úgy, még bűneinkben lévén ellenségeit is, hogy odaadta érettünk Egyszülött Fiát.
Isten azt akarta, hogy életünk legyen, hogy bőséges, hogy elmúlhatatlan, örök, és boldog életünk legyen.
És ez a Szeretet ragyog a keresztre feszített Krisztus arcán.
A mi szívünkből is messze űz minden árnyat, távol űzi az ember lelkéből mindazt, ami bűn,
mindent, ami gyűlölet, mindent, ami hiba, és a lelkünket abba a Fénybe vonja be, amely fény Isten örök dicsősége.
Ebben a Fényben születünk meg, és új emberré leszünk.
A Krisztus arcáról tündöklő Fény beleragyogja a lelkünkbe az Örök Szeretetet, és a lelkünkön keresztül ez a Szeretet a tetteinkbe árad, és megszületik a tetteinkben, a mi kicsiny, mindennapos cselekedeteinkben az a jóság, amelynek forrása maga Isten, a végtelen Jó, az örök Szeretet.
Amikor ott állunk ma Krisztus keresztje előtt, amikor szemléljük Krisztus arcát, és látjuk Krisztus arcán a Szeretet ragyogását, akkor kérjük is, hogy bennünk is ugyanaz a fáradhatatlan Szeretet legyen, Isten mélységes mélyéből sugárzó Fény, amely Krisztust vezette, amellyel Krisztus a világot szerette, és odaadta önmagát értünk.
Járuljunk oda a Kegyelem Forrásához, Krisztus keresztjéhez.
Úgy lépünk Krisztus keresztjéhez, mint a szomjazó a Forrás vizéhez.
Hiszen Krisztus keresztje az a Trón, amelyből a hatalmas Forrás fakad, a Forrás, amely szeretettel árasztja el a világot.
Lépjünk oda Krisztus keresztjéhez, és merítsünk e Kegyelem kimeríthetetlen Forrásából,
olyanok legyünk, mint azok a fák, amelyek e Trónból áradó Folyamban állnak, belőle élnek, és belőle hoznak gyümölcsöket, a mi életünk gyümölcseit, amelyeket a kegyelemből,
Ha megteremjük ezeket a gyümölcsöket, akkor mi is elmondhatjuk, ha csak egészen parányi kicsinyként is, de elmondhatjuk Krisztussal együtt: Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet!
Odavihetjük Isten elé az életünket, odavihetjük a szeretetünk gyümölcseit, mert ezekben a végtelen, az Örök Szeretet fénye csillog.
És Isten megismeri őket.
Odatehetjük Isten elé, és Isten dicsősége lesz minden jócselekedet, amit tettünk.
Ámen.
2021. március 21.
Takács Gyula plébános atya
