A karitász kalandjai Kárpátalján – Kalasnyikov a feketepiacon, gyógyszer a kabátujjban, pékség liszt nélkül
A karitász nem ismer lehetetlent, ha segélyszállítmányt kell célba juttatni. Hogy milyen megpróbáltatásokon és kalandokon keresztül sikerült „csatát nyerniük”, arra álljon itt Tuczainé Régvári Marietta karitász igazgató három, múltat felidéző, rendhagyó története.
Gyógyítás Kárpátalján – „Összekulcsolnám a kezem és imádkoznék”
1998-ban gyógyszereket is vittünk Kárpátaljára - az összeset címkékkel ellátva. Előzetesen a munkácsi kórház főorvosa körbe vitt minket a kórházban, ami borzasztó látványt nyújtott: az emberek melegítőben feküdtek a puszta matracokon, amiken se lepedő, se párna nem volt, takarót pedig otthonról vittek be a betegeknek. A kórtermek mélyzöld, fényes, lemosható festékkel bevont falai sok helyen beáztak, omladoztak, a járólap legtöbb helyen feltöredezett volt. „Így élünk” – mondta kényszeredetten mosolyogva a főorvos, de nem panaszkodott.
Amikor kijöttünk a kórtermekből, megkérdeztem, ha itt most netán rosszul lennék, mit
tudna velem csinálni? Azt mondta, „összekulcsolnám a kezem és imádkoznék. Nincs egy steril spatulám, hogy megnézzem, fáj-e a torka, nincs használható vérnyomásmérőm, nincs egy működő fonendoszkópom, hogy meghallgassam a szívét.” Ezután nem kérdeztük meg, hogy Kárpátalján mire van szükség, így került – dr. Buda Botond által felcímkézve, kabátujjakba rejtve - a következő kamionba rengeteg gyógyszer, amit a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász gyűjtött. Nem lett volna szabad kivinni, de Buda doktor az összeset feliratozta, adagolást írt rá magyarul, napokig csinálta a karitász irodában. A gyógyszereket rossz állapotú kabátok ujjába rejtettük, amit beforgattunk a kabát belsejébe, hogy a vámos ne tudja „kitapogatni”. Ezeket a gyógyszeres kabátokat aztán zsákokba raktuk, s mivel egy korábbi gyűjtésünkkor rengeteg férfi nyakkendőt kaptunk, ezekkel kötöttük be a kabátos zsákok száját. Ebből tudtuk, hogy a nyakkendős zsákokban van a gyógyszer, mivel más egyebet is vittünk azzal együtt. Mikor megérkeztünk Munkácsra, a II. Rákóczi Ferenc Iskolához, mondták, 
hogy menjek be az iskolába, majd az önkéntesek lerakják a kamiont. Mondtam, hogy nem, nekem fent kell lennem a kamionon, mert én tudom, hogy mibe, mit pakoltunk.
Amikor a vámtiszt a kamion lepakolása után elment, szerettünk volna kezet mosni, ám
meglepetésünkre egy alumínium teáskannát használhattunk ehhez: abból csöpögött a víz, azt tartotta vendéglátónk a kezünkre, de úgy, hogy abból a pár csepp vízből a virágok is
kaphassanak. Akkor derült ki, hogy sajnos nincs vizük, egy nap 3-szor engedik a
vezetékrendszerre rá a vizet, de akkor is csak csöpög. A konyha összegyűjti, hogy el tudjanak mosogatni, vagy a takarítónő le tudja húzni a vécét. Nagyon be kellett osztani azt
a pár csepp vizet, hogy mire használják fel, mivel az reggel, délben és este 1-1 órában „folyt” csak!
Ezután az irodában kibontottuk a nyakkendővel bekötött zsákokat főorvos úr jelenlétében,
kivettük a ronda, elhasznált kabátokat, amiknek ujjába be voltak csavarva a gyógyszerek.
Hatalmas halom gyűlt össze, a főorvos szemeiből pedig hullottak a könnyek, és azt mondta,
ennyi gyógyszert ő még soha nem látott.
A munkácsi feketepiac, ahol a forint konvertibilis valutának számított
1994-ben a munkácsi futballstadionban működött a feketepiac, ahova útlevéllel lehetett bemenni és a forint is konvertibilis valutának számított. Ezen a piacon egymás mellett voltak a plédeken a meseszép török perzsaszőnyegek, az orosz ikonok, a Kalasnyikov-fegyverek és
az Algopyrin injekciók. Gyógyszert is lehetett itt vásárolni, miközben a patikák üresek voltak, csak kötszer és néhány vitamin volt a készletükön. Itt, a feketepiacon viszont dollárért vagy akár forintért elérhető volt minden! Fekete András győri karitász igazgatóval titokban felvettük ezt az árukavalkádot, mert mi sem akartuk elhinni, hogy ez létezik, haza akartuk hozni azt a mellbevágó élményt, hogy csodálatos műalkotások és pazar kézműves termékek mellett gépfegyvert és életmentő gyógyszereket kínáltak az árusok. Akinek nem volt pénze – konvertibilis valutája - arra, hogy bejusson ide, annak elérhetetlenek voltak az alapvető orvosságok.
Az egyik összegyűjti, a másik megépíti, a harmadik kiviszi – Osztrák, német és magyar segítség = viski kenyér.
A karitász 30 éves újraindítása során egyszer sem fordult elő olyan eset, hogy három ország segített egy negyediknek. Amikor 1998. november 17-én a Tisza elöntötte 
Kárpátalját, és megtörtént a tragédia, rá két napra a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász már segélyt vitt a bajbajutottaknak. A kárfelmérések során eljutottak Viskre is, ahol az ottani plébános megmutatta a település büszkeségét, egy teljesen új pékséget – kontrasztként, hogy nem minden romos, nem minden ment tönkre az árvíz következtében. A pékséget a német karitász építette, ám hiába „hivalkodott” modern technológiájával, patinás tisztaságával – kenyér nem sült benne. - Azért nem dolgozik a pékség, mert nincs miből dolgozni, nincsen lisztünk – adta meg a választ a fenti állapotokra az atya. Innét egyértelmű volt, hogy hazaérve rögtön gyűjtést szervezett a karitász. - Kértem Győrvári Edith nénit, hívja fel az egyházmegye plébánosait és a karitászcsoportok munkatársait, hogy nem kenyeret, hanem lisztet kell vinnünk Kárpátaljára! – kezdte a történetet Tuczainé Régvári Marietta. Felhívtuk Ugri Mihályt is, a Gráci Magyar Katolikus Közösség Pasztorális Tanácsának világi elnökét, aki a hírre Steeb-Zichy Magdolna grófnővel közösen szintén gyűjtést indított. Hamarosan örömmel hívott minket, hogy a felhívásra rengeteg pénzadomány gyűlt össze. Ezután felvettük a győri malommal a kapcsolatot, és a szombathelyi egyházmegyében, illetve Ugri Mihály felhívására Grazban gyűjtött pénzadományokból nagyon kedvező áron, 50 kg-os zsákokban tudtunk lisztet vásárolni. A kiszállításhoz az ukrán követségen kiviteli papírokat kellett készíttetni, a fuvarozást pedig a Voleisped és a Frikus kamionjai vállalták díjmentesen. Egy nagy raktárba pakoltuk le a lisztet, ahonnan még aznap a viski pékségbe került. Amíg mi ezt kövezően elmentünk az árvíz okozta károkat megnézni Gyertyánligetre, Aknaszlatinára és Nevetlenfaluba, addigra délután a pékségben elindult a kenyérsütés. A nap végén pedig megkóstolhattuk azt a pékárut, ami abból a lisztből készült, amit a gráci magyarok vettek, abban a pékségben, amit a német karitász épített fel és annak a logisztikának köszönhetően, amit a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász bonyolított le. Annyi liszt került ki a pénzadományokból, hogy a viski pékséget fél évig ebből működtették.
szöveg és kép:
Büki László és a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász
