Vasárnapi gondolatok Évközi 15. vasárnap - Dr. Takács Gyula atya elmélkedése
„Mi vagyunk az Isten szent temploma, bennünk lobog az Ő örök lángja.
Ez a reményünk. S ha ez a remény felragyogott bennünk, akkor megszületik az örvendezésünk, akkor a keresztény öröm, a keresztény élet születik meg bennünk.
Mert a keresztény élet lényege ez: öröm az Istenben, az Atyában, ujjongás a Fiúban, a mi Testvérünkben, és szüntelen vigasság a Szentlélekben.”
Évközi 15. vasárnap (Ám 7,12-15; Ef 1,3-14; Mk 6,7-13)
Hogy megértsük, milyen reménységre hívott meg minket.
A mai vasárnapon az evangélium előtt az alleluja versben így imádkozunk.
Azt kérjük, hogy Urunk Jézus Krisztus Atyja világosítsa meg lelki szemünket.
Azért adjon nekünk lelki világosságot, hogy megértsük a reményünket.
A hitet kérjük Istentől. A hit a lélek világossága. És a hit fényénél értjük meg a keresztény reményt.
Ennek a fohásznak magyarázataként szolgál a mai vasárnap olvasmányainak tanítása.
Az ószövetségi olvasmány egy szemléltető történettel vezeti be ezt a tanítást.
Ámosz odamegy a királyi szentélybe és prófétál.
S akkor rárivall a szentély főpapja: Takarodj innen, ne prófétálj!
Minden bizonnyal Ámosz a mezei ruhájában, ahogyan a fügét termesztette, és ahogyan a nyájait őrizte, ment a királyi szentélybe, és állt oda az ünneplő sokaság elé és prófétált. Milyen méltatlan!
S erre az elutasításra valóban azt mondja: Nem vagyok próféta.
Ha rám néztek, láttok egy szegény embert, aki a mezőn dolgozik, aki nyájait őrzi.
A ruhám viseltes, az arcomat a nap cserzette. Nem vagyok próféta, és mégis prófétálok, mert a szó, amit kimondok, Isten hatalma.
A prófétálás, amit végzek Isten prófétálása. Isten a próféta, Ő a hatalmas, Ő a lángoló Beszéd.
Őt tekintsétek, ne az én ruhámat. Isten jelent meg közöttetek, Ő szól hozzátok.
Ezt a mintát alkalmazhatjuk önmagunkra, a keresztény mivoltunkra.
Ember az ember, igen, csak egy marék hamu, az élete olyan, mint a reggeli pára, tovatűnik egy szempillantásra, és nyoma sem marad.
Ember az ember, ennek a földnek vándora.
És ha önmagunkat mérlegeljük, eljutunk ahhoz a végső következtetéshez, amely Szent Pál apostol lelkéből ezekkel a szavakkal fakad fel: Ó, én szerencsétlen ember!
És mégis Isten fiainak neveztetünk, és azok is vagyunk.
Vajon emberként fölmehetünk Isten magasába, az Ő szent hegyére?
Megállhatunk az Ő szent színében? Emberként lehetetlen.
Nem tartozunk Istennel egységbe, nem vagyunk az Ő fiai, az Ő családja, az Ő barátja, az Ő testvére.
Csak ember az ember, szerencsétlen, egy marék hamu, mint a reggeli pára, olyan.
És mégis Isten fiai vagyunk, mert bennünk van az Isten.
Mert Isten úgy akarta, hogy befogadjon minket önmagába. Istenben élünk.
És az a reményünk, hogy beléphetünk Isten végtelen életébe, és ott lehetünk az Ő szent színében, ott lehetünk mindörökre,
Ő pedig mibennünk él, a mi lelkünkben. Isten szent templomaként létezünk, ez a mi
hitünk.
De ezt az igazságot csak a hitünkből ismerjük meg, nem önmagunkból.
Ha hittel Isten mélyébe tekintünk, az Ő titokzatos mélységébe, ha Isten a hit fényével megnyitja a mi lelki szemünket, akkor Istent olyannak látjuk meg, hogy Ő Atya.
A miénk Ő, a mi Atyánk.
Látjuk már, hogy jön felénk, jön futva, és ha önmagunkra gondolunk, tudjuk:nem vagyunk méltók, hogy fiának neveztessünk, rongyokban, nyomorultul érkezünk.
Isten ragyogó szeme azonban valami mást, valami titkot árul el rólunk, mert ezekben a szemekben az Atya öröme csillog.
És már hozza kezén azt a ruhát, amely bennünket felöltöztet, hogy méltók legyünk bemenni az Ő lakomájára.
Ujjunkra húzza az örökös gyűrűjét, ami embert nem illet.
Mégis ha Istent nézzük, és megértjük a hit szemével: Ő a mi Atyánk, akkor ebben a tükörben, Isten atyai tekintetében önmagunkat úgy ismerjük meg, ahogyan önmagunktól erre az ismeretre nem érkezhetnénk el, önmagunkról azt tudjuk meg, hogy Isten fiai vagyunk, mert Ő a mi Atyánk.
És ha nézzük a keresztet, ha nézzük az Egyszülött Fiút kitárt karral, felénk fordított arccal, ragyogó tekintettel, és a megnyitott szívéből árad a kegyelem, a kimeríthetetlen Forrás Ő, odaadta életét értünk, és ott állunk a kereszt színében, akkor azt tudjuk meg, a keresztből értjük meg, hogy Isten a Testvérünk.
Nem idegen nekünk, hanem Jóbarát, a barátjáért adja oda életét az ember, és a barátjáért adta oda életét érettünk az Isten.
Isten a Jóbarát, a Testvér.
S ebben a tükörben azt is megértjük, hogy mi magunk sem vagyunk idegenek, nem jövevények, nem szolgák, hanem testvére vagyunk Istennek, mert Ő a mi Testvérünk lett, azért mi az Ő testvére lehetünk, az Ő jóbarátja.
S ha belenézünk lelkünk mélyébe, és lelkünk mélyén a Szentlélek pecsétjét látjuk meg, e titokzatos pecsétet.
Ha meglátjuk, hogy bennünk van az Isten, az Isten Szentlelke a mi imáink mélyén kimondhatatlan sóhajjal imádkozik, és a Szentlélek, az Isten szeretetének Lelke, minden jó indulatunkban Ő a jóság kegyelme, minden jó tettünkben Ő fogja a kezünket, és minden cselekedetünket Ő cselekszi meg mivelünk egységben, ha megértjük a Szentlélek működését életünkben, akkor ebből tudjuk azt, hogy Ő a mi Társunk, a Vigasztalásunk, Ő a mi Erősségünk.
S ha ezt megértettük, akkor azt is tudjuk, hogy mi is társai vagyunk az Istennek.
Ha Ő együtt cselekszik velünk minden jó tettünkben, ha Ő együtt mondja velünk minden imánk minden fohászát, akkor mi is Vele mondjuk imáinkat.
És ha Vele mondtuk, akkor mi fölemelkedünk oda, ahova csak Ő mehetett, az Isten szent színébe, arra a szent hegyre, amelynek magasába ember nem érkezhetett el.
A mi imánk, igen ott van az Isten színében, és minden cselekedetünk, minden jótett ott tündöklik abban a Szentélyben, amit nem emberkéz alkotott, és bizony nem múlnak el sohasem e ragyogó ékek.
Íme, ha a hit világosságával Istenre nézünk és meglátjuk Őt Atyának, Testvérnek, Jóbarátnak, ha meglátjuk Őt életünk Társának, akkor ebben a hitben önmagunkat úgy értjük meg, hogy megtudjuk, mi a reményünk. Akkor megtudjuk, hogy mi Isten fiai vagyunk, hogy mi testvérei vagyunk Istennek, hogy mi Isten élete vagyunk, Isten cselekvése.
Nem marék por, nem szerencsétlen, nem ember pusztán ennek a földnek vándora, hanem az Ég lakója. A mi otthonunk odafönt van, ott van az Atya ölében.
Ott állunk a Trón előtt, és nem kell szégyenkeznünk, hiszen Krisztus nem szégyell bennünket.
Mi vagyunk az Isten szent temploma, bennünk lobog az Ő örök lángja.
Ez a reményünk. S ha ez a remény felragyogott bennünk, akkor megszületik az örvendezésünk, akkor a keresztény öröm, a keresztény élet születik meg bennünk.
Mert a keresztény élet lényege ez: öröm az Istenben, az Atyában, ujjongás a Fiúban, a mi Testvérünkben, és szüntelen vigasság a Szentlélekben.
Ámen.
2021. július 11. Takács Gyula plébános atya
