Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Regionális Fejlesztési Alap

Reménnyel a megtalált úton – Találkozás Tóth Gabival, a NEK Önkéntes Programjának hírnökével

nek-gabi„Most van a legnagyobb szükségük az embereknek a kongresszusra: a közös imákra, a tanúságtételekre, a közösségi találkozás élményére. Reményért, egy falat szeretetért, az imából és az egymásból való feltöltődésért megyünk el a világeseményre” – mondta Tóth Gabi előadóművész, aki a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) Önkéntes Programjának hírnöke és egyik fellépője.

– Három szó. Ha csak ennyit mondhatna el magáról bemutatkozáskor, melyek lennének ezek?

– Naiv. Tiszta. Igazságkereső.

– Meglepett a válasza. Nyilatkozatai alapján inkább a küzdő, kitartó és hiteles hármast említettem volna. Nemrég a blogjában az anyaság kapcsán arról írt, hogy olyan belső utazásokban van része, amelyek során rátalálhat az igazi önmagára.

– Az anyaságomhoz kapcsolódóan transzgenerációs élményeket éltem át, előjöttek az emlékeim a gyermekkoromból, az út, amelyen elindultam, és amiről aztán letértem.

Feltörtek bennem az emlékek, hogy milyen nyugodt és élményekben gazdag, stabil életünk volt kisgyerekként.

Van, hogy átérzem azt a fajta bizonytalanságot, amit anyukám élhetett át alig húszévesen, miközben két kisgyermekről kellett gondoskodnia. A felelősség anyaként most rám nehezedik, sokszor gondolok arra, hogy milyen fontos a jó élményeket átadni Hanninak. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy megélhetem a legnagyobb terhet, amelyet az élet adhat: gondoskodni, szeretettel, tisztességgel és felelősséggel óvni egy kicsiny életet. Mostanában visszaigazolódott minden, amit gyermekként gondoltam az utammal kapcsolatban. Úgy érzem, rendíthetetlenné váltam.

Átprogramozott élet

– Anyaként most másként látja azt az áldozatot is, amit a szülei Önért és a testvéréért vállaltak?

– Tapolcán éltünk, amikor anyukám benevezte a testvéremet a Megasztár tehetségkutató versenybe, amit tizenkilenc évesen megnyert. Én tizenhat évesen kerültem bele a budapesti életbe és a zenei közegbe. A szüleink feladták az addigi életüket, a munkájukat, és a fővárosba költöztek. Apukám vitt minket a fellépésekre, ezeknek a bevételeiből éltünk. Amikor azonban egy életmentő műtétet kellett végrehajtani rajtam, magunkra maradtunk.

Abban a pillanatban nem voltam jól eladható termék, elmaradtak a fellépéseim, ott maradtunk a szüleimmel, akiknek a felére csökkent a bevételük. Az év hangjának választottak, de közben előfordult, hogy alapélelmiszerekről kellett lemondanunk.

Édesanyám azonban nem engedte, hogy a jövőn aggódjak, tudta, hogy a szorongás felemésztene. Apró darabokra forgácsolta az időt, és azt mondta: „Tekintsünk az előttünk lévő napra, és hozzuk ki belőle a legtöbbet.” A szüleim segítségével és támogatásával aztán elkezdtem újra felépíteni magam.

– Hol talált kapaszkodót az újrakezdéshez?

– Soha nem éreztem magam sztárnak. Számomra nem volt büdös a munka, a szüleink is erre neveltek. Tizenkét évesen hagymát dugványoztam a 71-es főút mellett a földeken, hogy meglegyen a tankönyvekre való pénzünk. Átprogramoztam az életemet: dolgoztam sminkesként, egy fővárosi szórakozóhelyen karaoke műsort vezettem, egy fotós mellett segédként vállaltam munkát.


A magam útját járom

– Említette, hogy visszaigazolásra talált a gyermekként elképzelt útjával kapcsolatban. Merre vezet ez az út?

– Autentikus népzenén nevelkedtem: népdalénekes, szerződéses néptáncos voltam. A tánctanárom tehetségesnek ítélt, és a felnőttek között szerepelhettem, megkaptam a mennyasszony szerepét a sárközi lakodalomban, amire mások akár húsz évet is várnak. Tizenhat éves voltam ekkor. Csábító lehetőségként jött a Megasztárban való indulás lehetősége, majd ezzel együtt számos útelágazás.

Egyre távolabb kerültem attól a magtól, ami biztonságérzetet adott, és pánikszerűen elkezdtem másokban keresni ezt. Ám mástól ezt nem kaphatjuk meg.

Huszonöt-huszonhat évesen nekifogtam annak a belső munkának, amelyet sokan útkeresésnek neveznek. Éreztem, hogy melyik útra kell lépnem, de közben azt éltem és élem át, hogy az összes létező természeti és emberi körülmény összefog ez ellen. Mindenki meg akarta mondani, hogy melyik a helyes út számomra, és sokszor hittem ezeknek az embereknek. Reálisan látom a hiányosságaimat, és iszom a nálam okosabb, tapasztaltabb emberek szavait, de idővel kiderült, nem biztos, hogy minden esetben a javamat akarták.

Most már a magam útját járom. Kapaszkodom, kicsit elfáradtam, de haladok.

– Szándékosan nevezte ezeket a döntéseit útelágazásoknak és nem zsákutcáknak?

– A televíziós tehetségkutató volt az első elágazás. Nagyon sok szép pillanat volt benne. Kellett, hogy a hibákat a saját bőrömön tapasztaljam meg, mert ez is segített abban, hogy visszataláljak az utamhoz. Tizenhat-tizenhét évesen kerültem a szórakoztatóiparba egy parasztcsaládból, vidékről, kapcsolati tőke nélkül. Joggal gondolhattuk a családommal, hogy mindenki okosabb nálunk, és hallgatnunk kell másokra.

– Miben?

– Stílus, megjelenés, ruhaviselet dolgában. Naivan álltam ezekhez, nem volt sem tapasztalatom, sem viszonyítási alapom. Megmondták, hogy mit vegyek fel, mert az jó lesz nekem, a világsztárok is így öltöznek és így tovább. Aztán másnap megjelentek a cikkek, hogy ez és az a testrész kivillant. Az emberek fejében ez marad meg, és elkezdenek jelzőket aggatni rád. A tehetségkutatóban én lettem a vadóc, a bevállalós rockerlány, pedig nem volt különösebb közöm ehhez a műfajhoz.

Karaktergyártás zajlott ezekben a műsorokban, felépítettek egy történetet a versenyzők köré. Amikor véget ért a vetélkedő, eladtak menedzsmenteknek, amelyek tovább formáltak. Valahol ennek lettem az áldozata.

Bélyegek és a valóság

– Amikor mentorként szerepet kapott új tehetségek felkarolásában, át tudott adni nekik valamit ezekből a tapasztalatokból?

– Napi tizenhat órát töltöttünk együtt a versenyzőkkel. Főztem, volt, hogy mostam is a mentoráltamra, mert nem tudott hazautazni a családjához. Azt a biztonságot akartam megteremteni a számára, ami nekem hiányzott akkor, amikor tudtam, hogy másnap egymillió ember néz majd, miközben a színpadon állok. Természetesen arra is próbáljuk felkészíteni a versenyzőket, hogy mi történik majd, miután kihunytak a színpadon a fények.

– Nemrég felkérték, hogy legyen a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Önkéntes Programjának egyik hírnöke. Meglepte a felkérés?

– Nem nagyon találkoztam mostanában olyanokkal, akik esélyt adtak volna arra, hogy megmutathassam a valódi énemet.

Itt viszont azt tapasztaltam, hogy a sok rám ragasztott bélyeg mögött megláttak engem.

„A hit alapot és keretet adott az életemnek”

– A vallás, a hit kinek a révén kapott szerepet az életében?

– Mindkét nagyszülőm nagyon vallásos. Az anyai nagymamám vallásgyakorló. Nagyon fiatalon veszítette el a férjét, és a hitére támaszkodva próbálta feldolgozni az őt ért fájdalmat, veszteséget. Olyan szerelem volt az övék, amilyeneket a filmeken láthatunk, és váratlanul jött a tragédia. A hatodik születésnapomon halt meg a nagyapám. A nagyanyám a hitben talált kapaszkodót, és ezáltal nekünk is nagyon nagy segítséget adott, például a halál megértésében és elfogadásában. Hogyan magyarázod el egy kisgyereknek a halált, azt, hogy valaki eddig ott volt az életében, és ezentúl már nincs ott? A mamám csodálatosan elmesélte a papa útját az angyalokig. Nagyon szerettem templomba járni, szerettem a vallásos énekeket, az imákat. Katolikus általános iskolába jártam, apácák tanítottak az alsó tagozaton, csodálatos közösségünk volt. Alapot és keretet adtak az életemnek.

Amikor a nagyvárosba kerültem, azzal szembesültem, hogy itt cikinek tartják a tájszólásomat, a hitemet, mindazt, amire értékként tekintettem.

– Szóvá is tették?

– Igen. Beszédtanárhoz kellett járnom. Folyamatosan azt éreztem, hogy baj van velem, és mindent ki kell irtani belőlem, amit otthonról hoztam, mindazt, aki vagyok. Az értelmiségi kör számára, amelybe fiatalon Budapesten bekerültem, a vidéki miliő ismeretlen, szegényes. Az motoszkált bennem, hogy amit cikinek, kiirtandónak tartottak, ahhoz kellene visszatérnem.

Különleges fellépés az Eucharisztikus Kongresszuson

– Említette a két nagymamáját. Mit szólnak a NEK-es szerepvállalásához?

– Nagyon lelkesek. Naponta többször hívnak, arra kérnek: szerezzek nekik jegyet a kongresszusra, mert ott kell lenniük. Az egyikük számára különösen fontos a közös imádság, a találkozás. Tavaly meghalt a nagyapám, aki hatvanöt éven át volt a nagymamám társa. A kongresszus reménysugár a számára.

– Önkénteskedik a kongresszuson, és természetesen énekelni is hallhatjuk majd. Milyen változást hozott az életében, hogy bekapcsolódhat a világeseménybe?

– Megérkeztem – ez az érzés járt át, amikor találkoztam az önkéntesekkel és a szervezőkkel. Itt nem bántanak a hitem, a nézeteim miatt. A közösségen belül olyan emberi történetekkel találkozom, amelyek sokban hasonlítanak az általam megéltekhez. Barátságok is szövődnek. A csodálatos parasportolóval, Ekler Lucával az első perctől kezdve megtaláltuk a közös hangot. A lehető legtöbb eseményen szeretnék ott lenni, a közösség tagjaként megélni minden pillanatot. Nagyon várom a fellépést is, amelyre különleges programot állítottunk össze.

Miután felkértek a kongresszuson való szerepvállalásra, egyetlen nap alatt összeállt a zenekarom, amelynek tagjait előtte éveken át kerestem. Ráadásul olyan zenészekből, akikkel együtt nőttem fel, és most összetalálkoztunk, hiszen valamennyien Budapesten élünk.

– Mit adhat a közösségnek a NEK?

– Hiszem, hogy Isten mindannyiunkban él, és nem kell sok imát ismerni ahhoz, hogy megszólítsuk. Méltó közvetítője igyekszem lenni, meggyőződésem, hogy a tehetségemet, a képességeimet tőle kaptam. Most van a legnagyobb szükségük az embereknek a kongresszusra: a közös imákra, a tanúságtételekre, a közösségi találkozás élményére. Reményért, egy falat szeretetért, az imából és az egymásból való feltöltődésért megyünk el a világeseményre.

Szerző: Sándor Csilla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír