Nyílt és őszinte tekintetén láttam, hogy ő most csak rám figyel – Melegáné Somogyi Tímea visszaemlékezése a pápalátogatásra
Szent II. János Pál pápa szombathelyi programja után este a Népstadionban a fiatalokkal is találkozott. Köztük volt Melegáné Somogyi Tímea is – aki ma a szombathelyi Boldog Brenner János Általános Iskola és Gimnázium tanára -, akinek az a megtisztelő feladat jutott, hogy köszöntse a magyar lányok nevében a Szentatyát. Vele beszélgettünk erről az életre szóló élményről, a fiatalok hatásáról, az általa írt és felolvasott szövegről. A cikkben eredeti, 30 évvel ezelőtti fényképeket nem tudunk megmutatni. Az eseményen készült videófelvétel egy-egy képkockáját kiemelve, azt digitálisan feljavítva azonban felidézzük a pillanatot. Ezek minősége azonban eltér a napjainkban megszokottaktól.
Te voltál egyike azoknak a fiataloknak, akik 1991. augusztus 19-én köszöntötték Szent II. János Pál pápát Budapesten, a Népstadionban tartott találkozón. Ez egy életre szóló találkozás és emlékezetes feladat lehetett számodra. A rendszerváltás éveiben mit jelentett vallásos fiatalnak lenni, Neked mit jelentett akkor a hited?
„Úttörő” munkát, hogy stílusos legyek. A rendszerváltás előtt, a nyíltan ateista diktatúra idején születtem. Engem szüleim csak titokban mertek megkereszteltetni. A családom nem élt vallásos életet, a nagyszüleimmel laktunk egy kis somogyi faluban. Később felnőttfejjel tudtam csak meg, miért is nem beszéltek soha a múltban elszenvedett sérelmeikről, miért nem jártak misére, miért hozták meg azokat a döntéseket, amelyekre családjuk biztonsága érdekében kényszerültek. És ennek ellenére, ebben az elnyomó rendszerben mégis megismerkedhettem a kereszténység tanításával, mert a Jóisten kegyelméből megkaptam a hit ajándékát. Eljártam hittanra a templomba, olvastam a miséken, és aztán katolikus gimnáziumba jelentkeztem, Debrecenbe. Ez utóbbi nem ment teljesen zökkenőmentesen. Amint az általános iskolai osztályfőnököm értesült a szándékomról, azonnal felkereste szüleimet, hogy a katolikus intézménybe való jelentkezésemről senkinek ne beszéljenek, és figyelmeztette őket, hogy a továbbtanulással gondjaim lehetnek majd, mivel az egyházi középiskolában végzőket nem veszik fel az egyetemre. Így aztán a 8. osztály végén, az évzárón kitűnő tanulóként nem kaphattam semmiféle elismerést.
Az apácák vezette középiskola segített hitem jobb megértésében és elmélyítésében. A három napos rekollekciók, közös imádságok, a Lukács László, Farkas István, Nagy Károly atya – hogy néhányukat megnevezzem – vezette lelkigyakorlatok, valamint a szerzetesek, rendi vezetők hiteles példája meghatározó nyomokat hagytak bennem. Aztán az érettségi utáni évben jött a régóta várt rendszerváltás. A magyar nemzet és az egyház ekkortájt kezdett nagy „levegőt venni”, ekkor próbált talpra állni az előző rendszerben elszenvedett viszontagságok után. Mindenki kereste az utakat. Mi, vallásos fiatalok is. Szabadon lehetett gyakorolni a hitünket, papjaink bíztattak minket, hogy bátran hozzunk létre közösségeket. Ifjúsági csoportokat vezettem, hittant tanítottam a környező falvak iskoláiban, s volt egy kis gitáros-énekes csapatom is. De nem voltunk egyszerű helyzetben, mert fiatalos lendületünket nem mindenhol fogadták örömmel a hívek körében sem. Amikor az egyik templomban énekeltünk, a mise végén egy névtelen levél várt rám, amelyben azt írta az illető, hogy ha még egyszer gitározni merek, a „hajamnál fogva rángat ki a templomból.” A plébános atya rájött, ki lehetett a „levélíró”, én pedig – a megbékélés jeleként – elküldtem az ismeretlennek az 1988-ban Rómában, a Szentatyától kapott rózsafüzéremet, mert sajnáltam volna, ha a fiatalok között népszerű gitáros misék megszakadnak. Szerencsére ez nem történt meg.
Azt olvastam egy akkor a Somogyi Hírlapban Veled készült interjúban, hogy vezetőképzőbe jártál és ott választottak ki a feladatra, hogy köszöntsd a Szentatyát. Hogyan esett rád a választás?
Még a gimnázium utolsó évfolyamába jártam, amikor az iskolalelkész hittan tanárom említette nekünk, hogy a Regnum Marianum mozgalom szervezésében beindul a Hajszoló nevű ifjúsági vezetőképző. Erre jelentkeztem és jártam két évig Kecskemétre. Az egyik nyári táborban Beton atya, aki azóta már püspöki címet visel, és Gyulai Endre püspök atya tartott nekünk szabadtéri misét. Ennek keretében beszéltek a közelgő pápalátogatásról, majd meg is neveztek néhány fiatalt, köztük engem is, akiknek a közreműködésére a látogatáskor számítanak majd. Nem mi jelentkeztünk, ez nem a mi döntésünk volt. Rám a köszöntés feladata jutott, a magyar leányifjúság képviseltében kellett szólnom a Szentatyához. A fiúk részéről Schanda Balázst választották ki, aki egyébként később jogász lett és 2016 óta az Alkotmánybíróság tagja.
Voltak-e szempontok, hogy miről szóljon a beszéd? Te mi alapján fogalmaztad meg a magad szövegét? Mire törekedtél, hogy mi szerepeljen benne?
A szöveget a vezetőképzőre járó lányokkal közösen fogalmaztuk meg. Át kellett imádkoznunk, gondolnunk, mit tartunk az életünk és hitünk lényegének, mivel szólítanánk meg a Szentatyát, a magyar katolikus fiatalok nevében miről beszélnénk neki. A fiúk ugyanezt a feladatot kapták, nekik is a saját szemszögükből kellett ugyanezeket a kérdéseket átgondolniuk. Az általunk írt szövegeket aztán még bővítették, csiszolták a szervezők is.
Én még nálad is fiatalabb voltam 1991-ben, de így is sok emlékem van a szombathelyi szentmiséről, ahol énekeltem a kórusban. Te este a Népstadionban, mondhatnám azt is, utánunk következtél. Milyen hangulat fogadta a pápát, aki köztudott, hogy nagyon szeretett fiatalok között lenni?
A találkozás számunkra olyan öröm volt, amit nem is képes teljes egészében befogadni az ember. Legalábbis én így éreztem akkor. A bevonuláskor Sillye Jenőéktől felhangzó énekek (hozzájuk külön odalépett a pápa), a táncművészek és sok önkéntes fiatal által előadott látványos balettelőadás, és a Szentatyát szállító pápamobilt örömükben körül ugráló fiatalok valóságos eufórikus hangulatot teremtettek. Valami rendkívüli dolognak lehettünk tanúi, amikor a volt szocialista országok közül másodikként – szülőhazája, Lengyelország után – Magyarországra érkezett a pápa. Nagyon vártuk a Szentatyát, tudtuk, hogy különös szeretettel fordul a fiatalok, a jövő reménységei felé. Ez sugárzott az arcáról, a gesztusaiból. Szerintem nemcsak ő szerette volna megölelni mindegyik fiatalt, ahogy említette is beszédében: „És én az Ő nevében megölellek titeket!”, hanem a stadiont megtöltő több tízezer fiatal is őt. Magyarul szólalt meg! Már ez óriási rokonszenvet és tapsot váltott ki. És még jó néhányszor megtapsoltuk, így tudtuk kifejezni szeretetünket őfelé.
Hogyan emlékszel vissza a köszöntés felolvasására? Az biztos, hogy izgultál...
Érdekes, hogy nem is izgultam annyira, mint ahogy vártam. Mikor elkezdtem a szöveg felolvasását, felpillantottam a Szentatyára. Nyílt és őszinte tekintetén láttam, hogy ő most csak rám figyel. Ez megnyugtatóan hatott rám és bizalommal töltött el. A végén újra ránéztem és úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy magyarul beszélek, nagyon is felfogja, mit szeretnék a fiatalok nevében mondani. (Persze, miközben beszéltem, egy papírról olvasta is a számára lefordított szöveget.) A köszöntő után magához hívott minket és kaptam tőle egy rózsafüzért, amit azóta is őrzök. Így mégis van egy rózsafüzérem a Szentatyától...
Mire emlékszel a pápa gesztusaiból?
A szeme szuggesztív volt, a kézfogása határozott. Ahogy a balettelőadást követően a két táncos kislány feje fölé tette áldásra emelt kezét, érezni lehetett rajta a fiatalok jövőjébe vetett bizalmát, reményét, várakozásteli szeretetét.
Milyen élmény volt számodra ez az este? Hogyan emlékszel vissza erre a napra, és mit jelent ez ma a számodra?
A rendezvény előkészítése során arra is felhívták a figyelmünket, hogy ha megint merénylet készülne a pápa ellen, mint 10 évvel azelőtt, akkor mi is célpontokká válhatunk. Ennek ellenére félelem nem volt bennünk.
Ez a találkozás egész életre meghatározó élmény lett számomra és úgy érzem, végleg összekapcsolt II. János Pállal. Talán fel sem fogtam akkor teljes egészében a közvetlen találkozás jelentőségét, hogy mekkora ajándékot kaptam.
Amikor már élete végéhez közeledett a pápa, a 2005 húsvétját követő héten azt üzente, hogy derűsen fogadja a halált és erre a derűre bíztatott minket is. Ezekben a napokban a Szent Márton-templomban többekkel együtt én is imádkoztam érte. Megindító volt számomra, hogy még halálos ágyáról is a fiataloknak üzent utoljára: „Kerestelek benneteket, most ti jöttetek el hozzám. Köszönöm nektek!” Azóta már szentként tiszteljük, és tapasztalatom szerint nagyon jó közbenjáró.
A Somogyi Hírlapnak adott interjúban a találkozó "spontán" eseményeiről is beszéltél. Felelevenítenéd ezt újra?
Schanda Balázzsal együtt mindketten tudtuk, hogy a balettelőadás után II. János Pál kezét megfogva le fogunk sétálni a lépcsőn a színpad elé, ezzel fejezve ki a Szentatya köszönetét a táncosok felé. Az előadás valószínűleg megérintette a Szentatyát és ez indíthatta arra, hogy az eredeti tervektől eltérően közvetlen közelről szerette volna megáldani az előadókat. Ezért odafordult Balázshoz, és németül megkérdezte tőle, hogy oda mehet-e a táncosok közé? Az idők távlatából szemlélve is mosolyt csal az ember arcára a történet: a katolikus egyház feje egy egyetemistát kérdezett meg arról, hogy mit tehet egy adott helyzetben. Ebben a gesztusban is tükröződött az a hihetetlen bizalom, őszinte hit, ami a Szentatya és a fiatalok kapcsolatát jellemezte mindig is.
Nagyon nagy ajándék volt ő nekünk.
Tímea köszöntő szövege, amelyet felolvasott Szent II. János Pál pápának
"Mi, a magyar leányok is örömmel köszöntjük!
Lassan ezer éve, hogy a pápától kaptuk a királyi koronát, s őriztük – keresztény hitünkkel együtt – évszázadokon át. Volt idő, amikor országunk a tatároktól letarolva romokban hevert. De egy fiatal leány, Szent Margit vezeklése és imája felépítette azt. Mi is tudjuk, hogy a negyven éves erkölcsi pusztulás után a magyarság jövője Isten kegyelmeivel nagyrészt a mi kezünkben van. Rajtunk áll: hogy milyen családi otthont létesítünk, hány gyermeknek adunk életet, miként neveljük őket, és hogyan készülnek föl papi, szerzetesi és világi apostoli hivatásukra.
Iránymutatást és erőt mi is csak egyházunkban kaphatunk, a Szentírás és az Eucharisztia lesz napi táplálékunk. S ahogy a Szentatya ebből merít erőt, az egész világ szeretetéhez, úgy akarjuk mi is, példáját követve, ugyanezt tenni.
Imánkat ígérve, kérjük tanítását és áldását.
Isten éltesse, vezesse, segítse, oltalmazza!"
