Istenből élő életre kell nevelni a gyerekeket - Beszélgetés Pontyos Ildikó szociális testvérrel, a Hitoktatási Iroda vezetőjével
Decemberben folytatódott a 2023-as Szinódus egyházmegyei előkészítő szakasza. Székely János megyéspüspök a hittanárokkal találkozott és folytatott megbeszélést. Mi a nap tanulsága? Mi a hitoktatás célja a következő 5-10 évben? Ezekről a témákról is beszélgettünk Pontyos Ildikó szociális testvérrel, a Hitoktatási Iroda vezetőjével.
Székely János megyéspüspök a szinódusi munkafolyamat egyházmegyei részeként találkozott a hitoktatókkal. Elmélkedésedben egy jó hasonlatot mondtál a szinódussal kapcsolatban. Azt gondolom, hogy sokan még most sem igazán értik, mi is a lényege az egyházmegyei szakasznak, de lehet, hogy a Te vasutas hasonlatod segít ebben.
Az Egyház kötött pályán mozog. Tudjuk, honnan indultunk, ismerjük a kiindulópontot – elég elolvasni az evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit, különösen az első Pünkösd történetét. Másrészt tudjuk, hová tartunk, a szemünk előtt van a célállomás, ahová szeretnénk eljutni – hiszen erről Jézus világosan beszélt. De vajon ma, most és itt tudjuk-e tényleg, hogy hová tartunk?
Mintha egy vonaton ülnénk, ahol időnként a helyzet, amiben vagyunk, a táj, ahol áthaladunk, elbizonytalanít minket, hogy biztosan jó cél felé haladunk-e. Az Egyház jelene nem érthető meg csupán abból, hogy itt és most körülnézünk magunk körül. Csak a múlt és a jövő távlatában láthatjuk tisztán a jelent. Nagy kérdés ma – de talán mindig – az Egyház számára, hogy a vonaton ülők – mi, az Egyház tagjai – vajon tudjuk-e még, hogy hol vagyunk, hogy honnan és hová tartunk.
Nem hiszem, hogy Ferenc pápa ne látná elég tisztán egyedül is a jelenkor valóságát és ebben az Egyház szerepét, követendő irányvonalát – mégis megkérdez minket. Mintha egy vasúti csomópontnál, a vágányválasztásnál, a váltóátállítás előtt a kissé bizonytalannak tűnő mozdonyvezető végigjárná a vonatot, és megkérdezne mindenkit, hogy: hová is indultunk? Mi, akik a vonaton ülünk, még mindig igazán oda akarunk érni a célállomásra?
Azt hiszem, a Szentatya szándéka ezzel az elindított folyamattal talán éppen az, hogy minél többen - közösségileg és egyénileg - újra rádöbbenjünk és megfogalmazzuk, hogy hová is tartunk. Ha ez sikerülne, az megerősítené a személyes hitünket, a közösségeink hitét és végső soron az egész Egyház hitét. Biztos, hogy bárki jogosan mondhatja, hogy világszinten semmit sem számít az én kis véleményem – minek mondjam el... Emberileg ez így van – de az Egyház nem emberi mű, itt soha nem szabad csak az emberi szempontokra figyelni. Isten természetfeletti rendjében mindegyikünk a maga kis véleményével végtelenül értékes és fontos – és van Szentlélek, aki ott fúj, ahol akar... Én azt mondanám, hogy tegyük bele ebbe a folyamatba mindazt, amit beletehetünk – mind az öt kenyerünket és két halunkat –, akkor a többit nyugodt szívvel rábízhatjuk a Lélekre.
Elmélkedésedben Te magad is mondtál néhány szempontot, ami véleményed szerint segíthet megújítani az Egyházat, az egyházmegyét. Melyek voltak ezek és milyen hatása lehet ezeknek az egyénekre és persze az egész közösségre?
Csak néhány legfontosabbat mondanék. Eucharisztikus élet: az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztussal a lehető legszorosabb kapcsolatban élni – belőle élni, mert csak belőle fakad élet. Szentlelkes élet: hinni a Szentlélek létében és működésében – a mindennapi Pünkösdben –, mert ő jön, ha hívjuk. Hát hívjuk! Egyre hitelesebb, tudatosabb, szabadabb, egészen átadott élet – és ez nem csak a papokra és a szerzetesekre vonatkozik, de az biztos, hogy rájuk elsősorban és különösen. Kérjünk bölcsességet, hogy ne Istentől várjuk, amire magunk is képessé lettünk téve – ugyanakkor engedjük el az erőlködést azért, amit csak Isten adhat meg!
A találkozó egy párbeszéd volt Püspök atya és a hitoktatók között. Miért tartod fontosnak, hogy a szinodális folyamat részeként veletek is folytatott megbeszélést Püspök atya?
Az Egyház legfontosabb feladata, hogy üdvözüljön! Hogy mind a tagjait, mind a rajta kívülieket üdvösségre segítse. Az üdvösségre segítés legfontosabb útja az evangelizáció, az örömhír hirdetése – és mi, hitoktatók ebből a hatalmas és megrendítően szép feladatból kapunk részt. Ez nem lehet egyesek partizánakciója vagy szélmalomharca, ez az Egyház minden szintjének a legfontosabb ügye. Ha van bármi, amiért az Egyháznak minden erejét összpontosítania kellene, az az evangelizáció.
A nap kötetlen beszélgetésre is lehetőséget adott, ahol a hitoktatók elmondhatták gondolataikat a hittan oktatásával kapcsolatban. Milyen szempontokat adtak Püspök atyának, ami a következő években segítheti még jobbá tenni a hitoktatást és a fiatalokkal való foglalkozást?
Az előző gondolatot folytatva – az erőink összpontosításával kapcsolatban: együttgondolkodás, együttműködés, kommunikáció, összefogás – közös célkitűzés, útkeresés, úton levés egymást támogatva, segítve, erősítve, kiegészítve... Papok között, hívek között, papok és hívek között – minden vonalon – a kommunikáció, az egymásra figyelés és a kölcsönös megértés fejlődésén, az egység növekedésén kellene dolgoznia mindenkinek.
Nagy szükség lenne a plébániai hitoktatás újrafelfedezésére, újraszervezésére – kiemelten a szentségek vételére való felkészülés kapcsán. Kell, hogy a plébánia lelkileg és fizikailag is a hívő közösség otthonává, a különböző korosztályok és életállapotok pasztorációjának központjává legyen.
Számomra – szülőként is - elgondolkodtató az volt, hogy még többet kell tenni azért, hogy a gyerekek megtanuljanak imádkozni, saját szavaikkal is. Tudatosítsuk bennük, hogy beszélhetnek Istennel, lehet vele élő, eleven kapcsolatuk. Azt látjátok, hogy ebben nagy hiányosságok vannak?
Ha téged ez szülőként elgondolkoztat, foglalkoztat, akkor a te gyermekeid ilyen szempontból valószínűleg biztonságban, jó kezekben vannak. Ugyanakkor az a gyermek-tömeg, amivel ma a hitoktatáson belül találkozunk, nincs ilyen jó helyzetben. Alig van olyan család, ahol együtt imádkoznának bármikor és bármit, ahol a gyermek találkozhatna a szülei imaéletével, Istenkapcsolatával, személyes hitével. Én nem annyira szeretem, ha azt mondjuk, hogy imádkozni tanítjuk a gyerekeket, jobban szeretem úgy fogalmazni, hogy imaéletre, Isten-kapcsolatra neveljük őket - mindenekelőtt nem szép szavakkal, hanem a saját példánkkal, mert annak van igazán ereje. Látniuk kell, hogy valaki valóban Istenbe kapaszkodva és Istenből él – hogy Istent mint élő, valóságos, szerető és szerethető személyt szólítja meg, akivel olyan kapcsolata van, ami az életében mindent meghatároz. Emellett persze ő egy bűnös, gyarló ember – akit mégis betölt Isten szeretetének biztonsága és öröme.
