Nagyböjti lelkigyakorlat 1. - Dr. Takács Gyula atya gondolatai
A mai szentmise könyörgésében azért imádkozunk, hogy életünkben az a fáradhatatlan szeretet vezessen bennünket, amellyel Krisztus szerette a világot, és halálra adta magát érte.
Nagyböjti lelkigyakorlatunk három elmélkedésében ennek az imádságnak a szavait választjuk.
Ebben az imádságban három gondolatot emelhetünk ki.
Beszélnek ezek a szavak a szeretetről, amely fáradhatatlan, amellyel Krisztus a világot szerette.
És beszélnek ezek a szavak az áldozatról, a keresztről: Krisztus halálra adta magát a világért.
És beszélnek ezek a szavak a mi életünkről, hogy ez a szeretet és ez az áldozat irányítson és vezessen bennünket.
Ezt a három gondolatot tegyük nagyböjti lelkigyakorlatunk három elmélkedésének az élére.
Ma az első elmélkedésben a szeretetet nézzük.
A szeretet, úgy gondoljuk egészen természetes, hiszen sokszor használjuk ezt a szót, és ezért azt hisszük, hogy nem is kell figyelnünk rá, magától értetődő, úgyis mindig megvan.
Valójában azonban ha a szeretetet meg akarjuk érteni, akkor mindenek előtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy a szeretet titokzatos.
És ha tovább megyünk egy lépéssel, onnan kell kiindulnunk, hogy nem ismerjük a szeretetet.
Szent János apostol első levelében ezt írja: „Mi nem tudtuk a szeretetet.”
Valóban ez az állítás érvényes mindannyiunkra. Szent János apostol így folytatja a mondatát: „és abban ismertük meg a szeretetet, hogy Isten odaadta érettünk Egyszülött Fiát.”
A szeretet titkát jelzi az az igazság, hogy Istent magát Szeretetnek nevezzük.
Ezt a megfogalmazást is Szent János apostoltól kapjuk, aki első levelében azt írja: „Az Isten Szeretet.” „Mi hittük a Szeretetet, mi megismertük a Szeretetet.”
Istent ismertük meg, mert Isten a Szeretet.
Ha Isten a Szeretet, akkor el tudjuk gondolni, mennyire felfoghatatlan, mély titok ez, milyen rejtély.
Hiszen ki mondhatná önmagáról azt: Én Istent értem!
Egészen kimerítem az értelmemmel, tudom, hiszen olyan egyszerű.
Nem, Isten az ember értelmének felfoghatatlan és kimeríthetetlen titok, csak halvány sejtésünk van Őróla. De Isten saját maga tanít meg bennünket önmaga ismeretére.
Isten saját maga tárja föl előttünk önmaga titokzatos rejtekét, és Ő saját maga vezet bennünket annak az igazságnak teljességére, aki Ő maga.
És a hitünkben jutunk el Isten szemlélésére, Isten megismerésére.
S amikor a hitünkben Istenhez közeledünk, amikor Isten feltárul előttünk, akkor felragyog előttünk a Szeretet. Akkor ismerjük meg a Szeretetet, amikor Istent ismerjük meg.
Mert a Szeretet épp olyan titokzatos rejtelem, mint amilyen Isten maga, hiszen Isten maga a Szeretet.
Az imádságban, amelyet elmélkedésünk kiindulópontjául választottunk, két állítást találunk a Szeretetről. Az első egy jelző, a második pedig egy történet.
Így hangzik: fáradhatatlan szeretet.
Ha a szeretetet meg akarjuk érteni, ha annak a lényegét akarjuk megragadni, íme, ez a szó segít nekünk, kulcsot ad a kezünkbe: a szeretet fáradhatatlan.
Ha jól meggondoljuk, a mi életünkben minden elfárad.
Elfáradunk nap mint nap, elfáradunk a munkában, de elfáradunk a jóban is, elfáradunk a türelemben, aztán újra és újra kezdjük. Nemcsak elfáradunk, hanem el is esünk.
Fel kell állnunk, mert nem tudunk ugyanolyanok maradni mindig.
Nem is tudunk felemelkedni ahhoz az eszményhez, amelyet a saját szívünkkel magunk előtt látunk.
Még önmagunkat sem tudjuk beteljesíteni és utolérni.
Érezzük magunkról, hogy mennyire hiányosak vagyunk. A szeretet pedig olyan, amiben nincsen hiány.
A szeretet olyan, ami egészen hibátlan, egészen tökéletes, és nem fárad el, nem fogyatkozik, és nem is szűnik meg sohasem.
Éppen ezért a szeretetnek nem kell kisebbről nagyobbra fejlődnie.
A szereretnek nem kell a kevésből a sokfelé növekednie, avagy a semmiből valamivé megszületnie.
A szeretet mindig létezik, mindig volt és mindig megmarad.
A szeretet mindig ugyanaz, a szeretet mindig teljes és végtelen, a szeretet tökéletes.
Íme, ha így szemléljük a Szeretetet, máris megértjük, hogy egyedül Isten, akiről elmondhatjuk: Ő a Szeretet. Isten egyetlenegy Cselekedet.
Egy végtelen, egy soha el nem kezdődött, hanem mindig teljességben megvalósult, egy soha el nem fáradó, soha meg nem szűnő, önmaga teljességéből, önmaga tökéletességéből soha nem veszítő, örökké megmaradó egyetlen Tett az Isten, és ez a Tett a Szeretet.
Isten örökké teszi önmagát, és Ő maga a Szeretet.
Isten szüntelenül cselekszi a Szeretetet, végtelenül, tökéletesen és örökkévalóan.
Ezt olvashatjuk ki ebből az egyszerű szóból: fáradhatatlan.
El sem tudjuk gondolni a mi értelmünkkel, fel sem tudjuk fogni a szívünkkel, mit jelent e tökéletesség, e végtelenség, csak hasonlatokat tudunk használni, amelyekkel próbáljuk megközelíteni. Emiatt hasonlítjuk Istent a fényhez.
A fény olyan, hogy ragyog, ragyog és ragyog, és nincs benne homály, a fény mindig önmaga, a fény mindig cselekedet, valóság.
Így hasonlítjuk Istent a fényhez, és ebben a hasonlatban Istent, a Szeretetet próbáljuk meg kifejezni.
Isten mindig önmaga, és mindig ugyanaz, és mindig tökéletes és végtelen, Isten a szüntelen Szeretet.
És ez a Szeretet állandó Cselekedet. Nemcsak elhatározza: szeretni fogok, és majd teszek valamit.
Mi így szoktuk a szeretet cselekedetét érteni életünkben.
Isten nem határozza el, hanem szüntelenül akarja, és az akarata maga a tett, maga a valóság, maga a Szeretet, és ez a Szeretet Ő saját maga. Fáradhatatlan Szeretet.
Aztán ebben az imádságban egy csodálatos történet is benne rejtezik: Krisztus szerette a világot.
Krisztus az a Szeretet, akiről az imént beszéltünk. Krisztus a fáradhatatlan, az örök, a tökéletes.
Ő az Isten, aki mindöröktől van és mindörökre.
És az történt, hogy Ő, a fáradhatatlan Szeretet, íme, itt van a földön, és velünk is maradt.
Ő, a fáradhatatlan Szeretet, megy és keresi az elveszettet.
Kit keresett? Ki az a világ, akit Krisztus szeretett?
Szent Pál apostolnak a szava megrendítő, csodálatos világossággal tárja föl ezt a titkot:
Krisztus szeretett engem, és életét adta értem.
Én vagyok az a világ, akiért emberré lett az Isten.
Én vagyok az az elveszett, akiért ment, amíg meg nem talált engem.
Úgy tett, mint a pásztor, aki látván este, hogy száz juhából csak kilencvenkilencet vehetett számba, egy pedig nincsen, akkor ment, és kereste az elveszettet. Megijedt az éjszakától?
Nem, eljött ebbe a sötét világba, az én lelkem sötétjébe lépett bele, és ragyogott, és szeretett, mert ez a Ragyogás az engemet átölelő Szeretet.
Személyesen szeret az Isten mindenkit, minden embert, aki erre a világra született.
Kivételt nem tett, és nem fáradott el.
Egy alkalommal, egy nap estéjén, amikor a tanítványok úgy látták már, Jézus elfáradhatott, hiszen egész nap gyógyított és tanított, gyerekeket hoztak, és a tanítványok el akarták küldeni őket, mondván: a Mester fáradt. Fáradt lehet a Szeretet?
Jézus nem engedte meg, hogy elküldjék a gyerekeket. Engedjétek hozzám őket – mondta.
És az ölébe vett minden gyermeket, és megáldotta őket. Minket vett az ölébe.
Minden világra született embert, és a mi életünk minden percét átölelte, és megáldotta Krisztus, mert így szeretett bennünket.
Amikor elbúcsúzott tanítványaitól, azt mondta nekik: „Nem hagylak árván titeket.”
A Szeretet nem szűnhet meg.
És mielőtt fölment a mennybe, ez volt az utolsó szava:
„Én veletek maradok minden nap a világ végéig.”
Én ott leszek minden ember szívében, ott állok a szívek ajtaja előtt, minden szív ajtaján zörgetek és szüntelenül zörgetek, éjjel és nappal, hajnal és este.
Mert bennünket a Szeretet szeret, a Szeretet, aki végtelen, aki nem fárad el sohasem, akiről Krisztus azt mondta egyszer: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik.”
És ez azt jelentette: Az én Atyám, aki az Isten, aki a Szeretet, nem szűnik meg sohasem szeretni, hanem szüntelenül teszi a szeretetet.
Az én Atyám mindegyikteket szeret, és mindig szeret.
Vajon lehet akadálya ennek a Szeretetnek? Vajon megtorpanhat valahol? Vajon visszaretten?
Szent Pál apostol azt írja a Rómaiakhoz írt levelében: Amikor bűneinkben ellenségei voltunk Istennek, Isten akkor, akkor is változatlanul, akkor is önmaga végtelenségével szeret bennünket, és úgy szeretett, hogy odaadta érettünk Egyszülött Fiát, még neki sem kegyelmezett.
És ettől a Szeretettől - írja az apostol - semmi el nem választhat bennünket. Vajon ki választana el?
És Istenre tekint. Ő, Ő elítélne? Ő eltaszítana? Ő, aki szeretett bennünket?
És Ő, aki odaadta életét értünk? Vagy bármilyen hatalom, erő, vagy nyomorúság, vagy szükség?
Isten ott van minden sírásunkban és minden sóhajunkban, minden könnyben és minden keresztben, és minden örömben, ott van a mi minden kicsinységünkben és végtelenül ott van.
Isten így szeret bennünket. Krisztus szerette a világot.
Íme, a mai elmélkedésünkben ezt a gondolatot vigyük magunkkal.
Szemléljük, szemléljük csendben, és ha felvillan előttünk e tündöklő Fény, ha megsejtünk valamit, ha megremeg a lelkünk a Szeretet jelenlétében, jelen van, akkor imádjuk Őt, akkor higgyük el, Ő az Isten, Ő a végtelen, az Örök Szeretet.
Ámen.
2022. április 7. Takács Gyula plébános atya
