Nagyböjti lelkigyakorlat 3. - Dr. Takács Gyula atya gondolatai
Hogy életünkben vezessen - ezt kértük a vasárnapi szentmise könyörgésében, és ezt kérjük ma is, a mai szentmisénkben és a mai elmélkedésben.
Nagyböjti lelkigyakorlatunk vezérfonalául a vasárnap könyörgésének szavait választottuk, és elmélkedtünk a Szeretetről, aki az Isten, aki fáradhatatlan, aki végtelen és mindörökké lobogó Tűz, aki szüntelenül önmagát cselekszi, egyetlen, megszűnhetetlen, megfogyhatatlan tettel, a szeretettel.
Arról a Szeretetről elmélkedtünk, aki minket szeretett, az egész világot, és akinek külön-külön minden lélek egy teljes világ.
Az egyetlent, az elveszettet is egészen teljes végtelenségével kereste és megtalálta, szerette és örvendezett felette.
És elmélkedtünk a halálról, Jézus haláláról. A Szeretet ünnepe ez, mert Jézus a halálban lobogó Lángként ott áll a Tűzben, aki a Szeretet, az Istenben.
A halálról, Jézus haláláról, amely az Örök Élet, amely kiáradt reánk, átölelt bennünket, minden embert, aki e világra született. Értünk adta oda önmagát.
S ma harmadsorban arról kell elmélkednünk még, ami mi vagyunk, önmagunkról, az életünkről.
Felnéztünk Istenre, a Szeretet lángoló Tüzére, és feltekintettük a Keresztre, Krisztus tündöklő tekintetére.
Most nézzünk a porszemre, önmagunk életére, amit minden nap teszünk, nap mint nap.
Nézzünk a szavainkra, nézzünk a mozdulatainkra, nézzük a szívünket, önmagunkat nézzük.
De úgy nézzük önmagunkat, mint akik nem szabadulhattak meg Tőle, a Szeretettől, a Fáradhatatlantól, aki utánunk jött és átölelt bennünket.
Úgy tekintsünk önmagunkra, mint akiket megváltott magunktól, megvásárolt Magáénak drága Vére árán. A Szeretet rabszolgái vagyunk, hiszen felövezett minket...
Úgy nézzük magunkat, hogy nem felejthetjük el az emésztő Tüzet, hiszen az Ő lángja ránk csapott le, mint szélvihar, őszi száraz falevelet, magával sodor, mint hömpölygő áradat visz, amerre Ő akar.
Úgy ismerjük meg önmagunkat, az életünket, hogy annak a cikázó Villámnak fényében nézünk e porszemre, az életünkre, amely a végtelen Isten, aki felénk fordította irgalmát, a szeretetének Lángját, amely éget, és lángra lobbantja szívünket.
Nézzük ezt a Szívet, a szeretettől lobogó Lelket!
És úgy nézzük önmagunkat, mint akik nem menekülhetnek el a Kereszt hatalmától.
Ó, hatalmas Cselekedet, ó élő Ág, Te, ki hatalmasabb vagy világnál és világok világainál, Te, ki erősebb vagy halálnál, Te ki a Szeretet megtestesülése vagy, és aki itt vagy, velünk vagy minden nap, itt állsz közöttünk, aki kiáradsz reánk, és magadhoz szorítasz, kitárt karoddal átölelsz minket.
Itt ismerjük meg az életünket a Te kezedben, a Te erődben.
Ó Krisztusnak halála, ó Szeretetnek lángolása!
Igen, önmagunkról elmélkedjünk, de arról az önmagunkról, akik Istenéi lettünk, a Szeretet rabszolgái.
Arról az életünkről elmélkedjünk, amelyik nem tőlünk telik ki, amelyet a Kegyelem művel bennünk és velünk tesz meg, általunk.
Porszemek ezek, mindennapos cselekedetek, csak egy-egy pillanat, egy tekintet, egy-egy szó csak, egy kicsinyke mozdulat, és ott van az örök, a fáradhatatlan, a végtelen, a lobogó Tűz bennetek, egy megbocsátó mosolyban, egy simogató mozdulatban, egy pillanatban, akiről senki nem tudott, csak a te titkod maradt és a végtelen Istené.
Mert ott volt, mert Ő cselekedett veled, és te Ővele egyként cselekedted piciny tettedet, a szeretetet.
Az életedet Ő vezette, vezeti minden percedet, szíved minden dobbanása Ő, és minden gondolatodnak születésénél ott áll Ő már serényen, mint a hajnal, Ő kelt fel és Ő bátorít, Ő ad buzgóságot neked, Ő hív, Ő mozdít meg, és Ő adja erőtlennek az erőit, kificamított térdeket Ő egyenesít, és Ő teszi ragyogóvá az éjszakát, az ember lelkét. Ó, milyen fényessé teszed Te, ó örökké ragyogó Világosság, Szeretetnek Tekintete, aki mibennünk testesülsz meg, ó, milyen fényessé teszed, milyen hatalmassá a kicsinyeket, Te, ó Krisztus halálának ereje.
Bennünk, mibennünk áll a Te szent kereszted, és gyümölcsöt terem, gyümölcsöt minden percben, minden tettünkben, minden jóban.
A mi életünk apró morzsái a kegyelem csodái.
És e kevesek Tebenned végtelen bőségesek, mert örökkévaló, mindörökre megmarad, és ott tündököl, mint drágakövek mind-mind a Te templomodban, a Te szentélyedet építik föl.
Életünket nem érthetjük meg, és nem is tudunk mit kezdeni az életünkkel Isten nélkül, anélkül, hogy ne tudnánk, hogy Isten a mi Krisztusunk.
És csak Őbenne, amilyenné Ő tette önmagát, csak Őbenne tudhatjuk meg az Atyát, és csak Őbenne imádhatjuk, mert olyan Ő, ahogyan közöttünk lakott.
És Ő, igen, Pecsét a mi életünk homlokán.
Mert Istennel mi történt Krisztusban, a Megközelíthetetlennel, a Láthatatlannal, aki Rejtelem?
Az történt Vele, hogy nem úgy nyilatkozott meg, ahogyan Ő van, ahogyan Őt majd látni fogjuk örökké, színről színre, ahogyan Ő is ismer minket, hanem az a hallatlan történet történt meg Istennel, Krisztusban, hogy úgy nyilatkozott meg nekünk, amilyenek mi vagyunk, hogy levette isteni alakját, és úgy van itt közöttünk, mint egy közülünk, mindenben hasonló hozzánk.
Isten emberként néz reánk. És ha emberként néz reánk az Isten, ha testté lett, ha az Ég, az Elérhetetlen, a Mennyei a földre alászállott, és itt van, velünk van minden nap, közel hozzánk, a szívünkben lakik, ha kiáradt reánk mint hatalmas Folyam, vajon Isten elől elrejtezhetnénk mi még?
Vajon vannak hegyek, vajon vannak olyan barlangok mélyei, amelyek rejteket nyújtanának nekünk Jézus elől, hogy ne találjon ránk az a Szeretet, aki körüljár és minket keres, aki úgy jár körül, hogy hozzánk hasonlatos?
Nemcsak mennyei, földi Ő. A szívünk rejtekeit ismeri, hiszen emberszív dobog Őbenne is.
Elrejtezhetnénk Őelőle mi, ilyen hatalmas Szeretet elől, aki ilyen közel hajol mihozzánk, aki nem messze van? Nem az égben csak, hanem ott áll a szívünk ajtajánál és zörget?
És elviselhetnénk, vajon elviselhetnénk a Te sürgetésedet Szeretet, ó emberszerető, aki Krisztusban megnyilatkoztál, aki emberként mutatkoztál meg, és aki a kereszten kitárulkoztál?
Teelőled találhat rejteket az ember szíve?
Nem járod át, mint kétélű kard a veséket, az ízet és a velőt?
Nem vagy ott bennünk mindenütt, minden ízünkben és gondolatunkban, minden érzésünkben?
És nem a Szeretet vagy Te? És nem Te vagy a mi életünk?
Önmagunkat csak úgy érthetjük meg igazán attól fogva, hogy emberré lett az Isten, ha Krisztus arcát nézzük, mert ott vagyunk.
Önmagunkat csak úgy érthetjük meg eztán, hogy megértjük a Szeretetet.
Semmilyen más hely nem maradt az embernek, nincs e földön rejtekhelye, csak Istenben van otthona, csak a Szeretetben van földje az embernek, csak benne van lakása többet, mert Isten átölelt, és az Ő ölelő karjából ember nem menekülhet.
Csak Isten lehet az életünk többet, csak a Kegyelem, csak a Szeretet.
Hagyjuk tehát, hogy vezessen minket. Ezt kérjük ma, és ezt kell megértenünk.
Ezt kell megértenünk, ha szemléltük a Szeretetet, a Fáradhatatlant, a Végtelent, aki minket szeretett.
Ezt kell megértenünk, ha láttuk a Keresztet, ha ott álltunk a halál színe előtt, és tudtuk, hogy ez az egyetlen Tett, amit Isten öröktől cselekedett, aki maga a Szeretet.
Ha láttuk a Keresztet, ha csak egyetlenegyszer láttuk e cikázó Villámot, e süvöltő Szélvihart, ez áradó Folyamot, ha csak egyetlen egyszer láttuk a Szeretetet szemtől
szembe velünk állani, akkor nem tehettünk többet, csak hagytuk magunkat sodorni, hagytuk, hogy felövezzen minket, és vigyen, ahová Ő akar.
És azt tegyen velünk, tegyen belőlünk szeretetet, amit öröktől eltervezett és elkészített, tegyen a mi életünkből örök életet, tegye belőlünk az Ő ünnepét, az Ő örömét tegye meg velünk.
Nem tehetünk mást, csak ott állunk a Kereszt előtt, ahogyan álltak ott azok az asszonyok, akik Galileából követték, álltak ott és mozdulatlan voltak, mert belegyökereztek a Holtba, az élő Szeretet törzsökébe.
A Kereszt élő fájának élő gyümölcsei, az életük ott maradt, és onnan született meg, és ez az élet a feltámadás volt, az ő örökkévalóságuk, Istenben született percek és tettek, a keresztből megszületett élet. Ez volt a mi üdvösségünk.
Hagyták magukat, hogy vezesse őket a kereszt, ők meg mentek utána, amerre a Bárány, mind belé öltözötten a Bárány hófehér köntösébe, mind a Szeretet fényében ragyogva mentek utána, és vitték kezükben a pálmaágat, és kiáltották: Üdv Teneked, üdv, üdvözítő Isten és Teneked Bárány!
S ott álltak a Kristálytengeren, a tündöklő Fényben álltak, a Szeretetben, az emésztő Tűzben, önmagukról megfeledkezetten csak a Szeretetet látták ők színről színre,
ragyogták és dobogta a szívük, és soha, soha nem ért véget az örömük.
Mi vagyunk ezek, ez a sokaság, a Bárány kísérete.
Mi vagyunk, akik követtük Jézust, akik megismertük Őt, akik ott állunk a Kereszt előtt, és az életünk itt van, itt van a mi hazánk és otthonunk, itt van a mi örömünk és ünnepünk.
Hagyjuk tehát, csak hagyjuk, hogy sodorjon bennünket.
Nem kell, hogy hősies nagy dolgokra gondoljunk, csak szeretetre, csak apró porszemek legyünk, csak legyünk az Isten morzsái, csak az övéi legyünk, csak legyünk Krisztus keresztjének tanítványai, csak hagyni kell magunkat, csak hagyni kell Őtőle vezetni.
Csak tegyük oda életünket az Ő kezébe, csak tegyük oda perceinket, örömeinket és könnyeinket, erőinket és erőtlenségeinket, csak maradjunk Benne.
Semmi mást nem kell tennünk, csak: „Maradjatok bennem, nálam nélkül semmit sem tehettek.”
De Őbenne, az Örök Szeretetben, a Fáradhatatlanban, a Keresztben, a hatalmas Életben élni fogtok.
Örökké szeretet lesztek, szeretet ma, apró porszemek, kicsiny fények, és szeretet mindörökre, lobogó lángok az örökké égő Tűzben, az Istenben.
Ámen.
2022. április 9. Takács Gyula plébános atya
