Vasárnapi gondolatok - Dr. Takács Gyula atya gondolatai évközi 17. vasárnapon
Évközi 17. vasárnap szentírási szakaszaihoz kapcsolódva dr. Takács Gyula csörötneki plébános osztja meg gondolatait.
„Mi Krisztusba temetkeztünk el, az Ő halálába, és mi Krisztussal föltámadtunk az Ő dicsőségébe, minket Krisztussal odaszegeztek az Ő keresztjére, és mi Krisztussal együtt vagyunk az égben, benne élünk, benne létezünk most és mindörökre.
Krisztusban imádkozunk, és Krisztusban mondjuk Istennek: Atyánk.
Mi azt mondjuk Istennek, amit egyedül az Örök Egyszülött mondhatott, és azt az imát imádkozzuk, amely imát Ő mindöröktől és örökre zeng az Atya ölében: Atyám!
Mert Krisztus azt mondta: Az én Atyám a ti Atyátok, az én Istenem a ti Istenetek.
Krisztusban imádkozunk tehát, és az imánk a bizalomnak, az örömnek a szüntelen imája legyen.”
Évközi 17. vasárnap
Ter 18,20-32
Kol 2,12-14
Lk 11,1-13
A mai vasárnap imádkozni tanít bennünket.
Ahogy Jézus tanítványai, mi is azt kérjük: Taníts meg bennünket imádkozni!
Imádkozni tanulunk Ábrahám példájából, és imádkozni tanulunk Jézus szavából.
Ábrahám kéri az Urat, könyörög, imádkozik Hozzá.
Ábrahám úgy imádkozik, hogy a por és hamu beszél az Úrral.
És ennek az imának két sajátossága van.
Éppen azért, mert por és hamu az ember, azért imája alázatos kell, hogy legyen.
És éppen azért, mert az Úrhoz szól, azért imájának állhatatosnak kell lennie. Por és hamu az ember.
Vajon mikor érezné át jobban ezt, mint mikor az Úr közelébe lép.
Ábrahám is érezte, mihelyt az Úr elé lépett: leborult, önmaga semmiségébe merült el.
Por vagyok és hamu – mondja Istennek. És éppen azért, mert por és hamu, csak könyörögve kérhet.
Vajon követelhet? Vajon támaszthat jogcímet? Hiszen semmire sem hivatkozhat.
Isten színe előtt átéljük semmiségünket.
Úgy kérünk Tőle, mint akik tudjuk, hogy kérésünk követelés nem lehet.
Alázatosan kell imádkoznunk, porba hullva, önmagunk semmiségében elmerülve,
és a végtelen, a hatalmas Istenre föltekintve.
És éppen azért, mert tudjuk, hogy nem követelhetünk Istentől, hogy nincsen jogcím,
nem várhatjuk el, hogy teljesítse kérésünket, azért imádságunkat abba sem hagyhatjuk.
Sohasem mondhatjuk azt: Már kértünk, most már várjuk, hogy teljesítsd kérésünket.
Sohasem mondhatjuk, már eleget imádkoztunk, most már csak arra várunk,
hogy Isten megtegye az Ő tettét, hogy teljesítse imádságunkat.
Az imádságnak újra és újra le kell borulnia Isten előtt. És nincs határa az imának, nincsen száma.
Imádkozni mindig kell, állhatatosan, újra és újra kérni,
mert imáinkat nem mérhetjük a teljesítés mércéjéhez.
Csak kérhetünk, csak könyöröghetünk porba hullva, úgy, ahogy Ábrahám tette:
Kéri az Urat, kéri és könyörög újra, és újra és újra könyörög,
tudván tudja, hogy amit kér, csak kegyelem lehet.
Az imádság másik igazságát Jézus tanítja az evangéliumban.
Ti így imádkozzatok – mondja tanítványainak – Atyánk!
És ekkor nem a szolga szól az Úrhoz, ekkor nem a por és hamu beszél a Hatalmashoz,
ekkor az édes gyermek szólítja meg az édes Atyát, ekkor a jóbarát szól a hatalmas, de jó baráthoz,
ekkor úgy beszél az ember Istenhez, amiként a testvér szól a Testvérhez.
Jézus erre az imára tanít bennünket. Nemcsak por és hamu vagyunk Isten színe előtt,
hanem Isten fölemelt bennünket, hogy a fiai legyünk.
És amikor nála zörgetünk, akkor az atyai ház ajtaja nyílik ki előttünk.
Hogyan imádkoznak, akik édes fiakként az édes Atyát kérik?
Az ő szívük telve van bizalommal, az ő szívük telve van örömmel.
Tudván tudják azt: nem jogcímmel, de az atyai szeretet alapján Isten többet ad nekik,
végtelenül többet, mint amit kérhet ember.
Tudván tudják azt, hogy Isten önmagával ajándékozta meg az embert,
hiszen odaadta Egyszülött Fiát értünk.
Már odaadta az Egyszülött Fiú önmagát a kereszten, már kiáradt reánk az Isten Szent Lelke,
Isten bennünk él, itt van a szívünkben, közel van hozzánk, közvetlen közel.
És Isten önmaga végtelen életét, a mi örök üdvösségünket adja nekünk ajándékul.
Ó, mekkora öröm ez! Mi örömmel imádkozunk, bizalommal telten.
Nincsen félelem a szívünkben, önfeledten futunk az Istenhez,
ahogyan a gyermek fut az anyja öléhez, mert mi így szólítjuk meg Istent: Atyánk.
És ha így imádkozunk, akkor imánknak van még egy sajátossága.
Ha bizalommal Istenhez, mint fiak szólhatunk és mondhatjuk, Atyánk,
akkor ennek az imának soha sincsen vége. Mi valóban mindig imádkozhatunk,
és nekünk valóban mindig imádkoznunk is kell, mert a mi imánk ennyi: Atyánk! Ez a mi imánk.
Ti ezt mondjátok, amikor imádkoztok: Atyánk.
Ti úgy imádkozzatok, hogy menjetek oda az atyai ház ajtajához, és zörgessetek nála,
ti úgy imádkozzatok, hogy fussatok oda Isten ölébe, és bújjatok az Ő ölelő karjához.
Ezért mondhatja: Ti szüntelenül imádkozzatok, és soha ne fáradjatok el az imában,
ti csak mondjátok: Atyánk! És ezt az imát ti örökké és mindörökre mondani fogjátok.
Ez az imádság a ti örök boldogságotok. Már ma elkezdődött, már ma boldogan imádkoztok, már imátokban ma az Istennek az öléhez bújtok,
és örökre és mindörökre Őbenne fogjátok imádkozni: Atyánk!
És ez a szó nem halkul el ajkatokon, mert ti gyermekei vagytok, jóbarátai az Istennek, az Atyának.
Ennek az imának a titkát, a rejtelmes mély titkát világítja meg számunkra az apostol a szentleckében, amikor megérteti velünk, hogy mi Krisztusban imádkozunk.
Mi Krisztusba temetkeztünk el, az Ő halálába, és mi Krisztussal föltámadtunk az Ő dicsőségébe, minket Krisztussal odaszegeztek az Ő keresztjére, és mi Krisztussal együtt vagyunk az égben, benne élünk, benne létezünk most és mindörökre.
Krisztusban imádkozunk, és Krisztusban mondjuk Istennek: Atyánk.
Mi azt mondjuk Istennek, amit egyedül az Örök Egyszülött mondhatott, és azt az imát imádkozzuk, amely imát Ő mindöröktől és örökre zeng az Atya ölében: Atyám!
Mert Krisztus azt mondta: Az én Atyám a ti Atyátok, az én Istenem a ti Istenetek.
Krisztusban imádkozunk tehát, és az imánk a bizalomnak, az örömnek a szüntelen imája legyen.
Ámen.
