Elhunyt Őrgróf Pallavicini Frigyes
A Magyar Máltai Lovagok Szövetsége fájdalommal tudatja, hogy augusztus 8-án elhunyt Őrgróf Pallavicini Frigyes. Személyében egy nemes lelkű pátrfogót, támogatót vesztett a Szombathelyi Egyházmegye is.
Az őrgróf
A Pallavicini család tagjai már e néven vettek részt a negyedik kereszteshadjáratban, 1204-ben, majd az azt követő Latin Birodalom egyes területeinek kormányzásában. A mai Görögország területén fekvő őrgrófságban, mintegy 100 éven át a latin nyelvű katolikusok és a görög nyelvű, mondhatjuk ortodox kereszténység példás együttélésében a keresztények egymásra találtak, élvezték Pallavicini Vilmos, Guy és a többiek pártatlan védelmét. Talán innen ered a család címere fölött szárnyait kiterjesztő kétfejű sas : a közös gyökerű keleti és nyugati egyház egységének szimbóluma.
A család a gazdaságban, a bankügyletekben mindig is fontos szerepet játszott, közszolgálatukkal meghatározó feladatokat vállaltak mind a területi kormányzóságokban, mind az Egyházban.
A Pallavicini család része az európai történelemnek, csak az őrgrófok, tábornokok, püspökök és bíborosok neveinek említése enciklopédiákat töltene meg. A család szerteágazó rokoni kapcsolatai behálózzák Európát.
A magyar
A Pallavicini család a XVIII. században tűnt fel Magyarországon, részben diplomáciai, részben katonai feladatokkal. János-Lukács, János-Károly magas rangú katonák, Edvárd, már földbirtokos, 1827.-ben magyar honosságot szerzett, unokája Sándor, az 1879-es szegedi árvíz károsultjait fogadta be birtokára, ő alapítja Sándorfalvát. János, sikeres diplomata. Azt írják róla: állampolgársága olasz, nemzetisége magyar. A Pallavicini birtokok közül ismertebbek Pusztaradvány, Sándorfalva, Szilvásvárad és még tovább.
Pallavicini Frigyes már Budapesten született, 1924 karácsonyán, a Ciszter gimnáziumban érettségizett, iskolatársai voltak gróf Nyáry Zsigmond és Gál, kedves emlékű rendtársaink. A háború végén, minden vagyonából megfosztva, külföldre menekül, és a véletlen, vagy a lélek ösztönzésére Olaszországban, éppen magyar háborús menekültekkel kerül kapcsolatba. A menkülttáborban legjobban a magyar nyelv hiányzik, végre, egy fiatal ember, aki érti a magyar szót, szíve nyitott, meghallja, megérti mit kell tennie értük.
A lovag
Különös tanulmány, ha az ember a Pallavicini családok sikeres gazdasági szakembereiről, diplomatáiról, magas rangú katonatisztjeiről olvas. Az enciklopédiák felsorolják a rangok felmenő sorozatát, az elért sikereket, az uralkodói és főpapi kitüntetéseket, a politikai élet csúcsán tekintélyt adó főrendiházi tagságot. Amíg csak a katonákról van szó, mindent értünk, harcolni, okosan, vitézül és ha úgy adódik: a dicsőség vagy a dicsőséges halál a jutalom. Tisztelegjünk a hősök előtt.
Tudjuk, hogy az első világháborút megelőző boldog békeidőben csak nagyon kevesen vették észre, hogy nagyot fordult a világ. XIII. Leo pápa észrevette, hogy a papírokkal igazolt nemesek száma rohanvást szaporodik, a szív nemessége folyton apad, szárad, porlik. Hívta a máltaiakat. Észrevette, hogy a szegénységet, a kitaszítottságot csak nemes lélekkel lehet enyhíteni. Talán ők tudnak segíteni, legalább példát mutatni. Elkésett, sem ő, sem utódja, szent X Piusz nem tudta megállítani a világégést. Európa elküldte legszebb fiait a harctérre, ahol rövid néhány hónap alatt, egy teljes generáció, Európa színe-virága megsemmisült. És mi jött utána: bolsevizmus, nácizmus, fasizmus, Mexikó, Spanyolország és még sorolhatnám, a krisztusi hit lett a legnagyobb ellenfél.
A lovagnak mindezt nem kell magyarázni. Ami az ő ifjúságában zajlott, a szeme előtt, már várható volt; következmény és nem előzmény. Egy kicsi országban egyszer egy pókhálónál vékonyabb szálba kapaszkodva néhány fiatal meghúzta a harang kötelét: elég volt! Európa megrémült, mi lesz itt? Harmadik világháború? Jaj, csak azt ne!
A magárahagyott, hátizsákos, viharkabátos menekültek tűnnek fel az osztrák határon. Első a döbbenet: mi lesz itt? kik ezek? mit akarnak? jönnek-e utánuk? hányan vannak? Aztán, hirtelen feltámad a régen halott, európai szolidaritás. A máltai lovagok ott hagynak csapot - papot, mennek a határra. Megalakul a Malteser Hilfsdienst Austria. Egy magas, magyarul beszélő fiatalember ott van, szervez, intézkedik, betanít, ellenőriz, vígasztal, reményt kelt: hiszen ő ezt a menekült sorsot már tizenegy éve csinálja.
Aztán csend. Síri csend. A szenzációnak vége, mindenki mehet a dolgára. Igaz, a dolgok, meg a dolgozók különválnak. Újabb harminc valahány év. Hol a nagy izgalom, a régi dicsőség? A lovag nem fél az időtől. A saját korától sem: Ébresztő Európa! Most tegyétek, amit akkor elfelejtettek! Ott, abban a kis országban valami készül. Vannak még rokonok? Ismerősök? Barátok? Szponzorok? A nobless! Igen vannak, kevesen, de a lovagnak a szó az Igével egyenlő! Tegyük, amit lehet! És a liberális szószba merült kivénhedt Európa lagymatagon ígérget és fáradtan legyint: hát tedd, ha akarod! És teszi. Két katolikus iskola, egyik a csinált munkás városban, másik a sváboknál: reggelenként 400 gyerek közös imával kezdi a napot. Vasárnap nem férnek a templomba. Aztán katolikus továbbképző, évente százszámra a képzettek, meg a tűzoltó autó, és a jellegzetes kerek fejű szobor a fák alatt, hogy a madarak is tiszteletbe tartsák a hőst. A jó barátot. Az elhivatottat.
Igen kérem, az őrgróf, csak akkor az igazi, ha nemes ember. Magyar ember.
