Az 'Agapé' párbeszéddé válása az oktatásban
Hogyan tudja az oktatás fenntartani a gyermekek értelmét a mindig aktív nyitottságra és fogékonyságra? Van-e ma még erre lehetőség? Ezekre a kérdésekre ad választ Koszorús-Erdélyi Valéria jánosházi tanító írásában.
דירבן /fonetikus: dürenben/ -így hangzik az ókori héber nyelvben a tanítás szó, ami leginkább gerjesztést jelent, mélyebben értelmezve az étvágygerjesztés kifejezéssel. A közmondással élve, miszerint az evés közben jön meg az étvágy mérvadó, de ennek előszobájaként azért elmaradhatatlan a csalogató étvágygerjesztés különböző formái. Az a gyermek, aki nem kíváncsi, még ebből az állapotból is kiugrasztható olyan gerjesztéssel, mely elsősorban az érdeklődését kelti életre. Ezért is ekvivalens a magyarban használatos tanítás szó a óhéber gerjesztésre. Kérdés, hogy az oktatás hogyan tudja relevánsan fenntartani a gyermekek értelmét a mindig aktív nyitottságra és fogékonyságra?
A tanít szó görög eredetije a διδάσκω /fonetikus: didaszkó/, jelentése: tan átadó, elmébe beépítő. Ez szó szerint a tanító szavának a visszhangzását jelentette. Amikor is a tanító szavait vissza kellett mondani a tanulóknak, hogy megtanulják az anyagot. A szóbeli közlés helyes és szép használata elengedhetetlen volt már az ókori oktatásban is. Régről tudjuk, hogy a tanítás szorosan összefüggött a neveléssel is. Ma sem lehet szétválasztani e két alappillért, főleg a kisgyermek korban. Itt lép be e témába a görög Agapé kifejezés, mely a nyolc fajta szeretet közül, melyet a görögök meghatároztak, a legmagasabb rendű tudatos, feltétel nélküli cselekvésre ösztönző érzelem. Az őskeresztényeknél mai szóhasználattal, szeretetvendégséget jelentett az agapé, ahol Jézus önfeláldozó tettét szimbolizálták a közös vacsorával. Ezekre az alkalmakra a tehetősebb tagok vitték az ételt. Meghitt és az együttesség érzésre támaszkodva élték át az ilyen estéket különböző továbbvitt hagyományokkal, mint például a rituális kézmosás, éneklés. Lehajló szeretetként fogalmazhatnánk még meg az Agapé jelentését. Olyan kosztümös történetek jutnak eszembe, mint Lucy Maud Montgomery kanadai írónőtől filmvászonra is vitt Anne Shirley és a Váratlan utazás, ahol a tanítónő valóban önzetlen és lehajló szeretettel oktatta, s nevelte egyszerre egy időben a különböző korosztálybeli gyermekeket, ami ma már egyéni tanrendszerben, differenciálva folyik. Hogyan volt egy személyben erre képes? Lehámozva a társadalmi normák változásait és egyéb alakuló tényezőket, úgy gondolom belső elhívása volt erre a feladatra. Ezt pedig csak egy szívbe vésett ’agapé’ lenyomat tehet. Az ilyen típusú tanár, nemcsak előadást tart, hanem folyamatos párbeszédet folytat a tanulókkal. Ebben a párbeszédben természetesen a nevelő a kezdeményező, mindaddig, míg egy olyan fokra jut a tudás, hogy tanulóból tanító nem válik. Egy durcás vagy érdektelen gyermek azonban nem képes semmilyen párbeszédre, ezért kell azt megelőzni az említett agapéval.
Nem birtokló és önös érdekeknek aláfekvő szeretet tehát az, ami ösztönöz, hanem újabb és újabb kontempláció általi lehajló szeretet. Nem korlátozódhat csakis tanórákra, 45 perces tanidőkre ez a módszer. Pandémiában és utána még nehezebb a felépült falakat, akár tanárként, akár más hivatásban lévőként ledönteni, arra nézve, hogy kollektive és hely-idő határokat átlépve megtörténjen az agapé. Különböző kultúrák családmodelljeit vizsgálva kiemelkedő az ószövetségi zsidó család összetartása, ami olyan nevelési mintákat adhat az oktatás területén, hogy idővel az agapé, mint tanítói perspektíva szinte észrevétlen bekúszik a kötelezően ellátandó feladatok közé. Megszületik a párbeszéd. A szeretet valóban felfedezi a másikat és legyőzheti a tanulási akadályokat is. Az idem velle atque idem nolle”[1] /jel.: A szilárd barátság alapja a jóban – rosszban közös akarat/ közmondása szerint a szeretet lényegi tartalma az egymáshoz hasonlóvá válás, ami a gondolkodás közös szférájához vezet. Nem feltételezi ez azt, hogy a felnőttől jövő agapé olybá találkozik a gyermekével, hogy a vevőtől származó esetleges rossz is megvalósulhat. Ennek csakis a jó felé van iránya. Az agapén keresztül a felszín alatt is meglátni a kinyújtott kezet és a tudásra váró elmét. A szeretet márpedig szeretet által növekszik. Így marad soha ki nem fogyó kúttá egy szerető tanító. Az agapé kulcsával kell tehát kinyitni az értelem kapuját már óvodás korban. S ehhez olyan élő párbeszédre van szükség, ami a pedagógus személyiségéből fakad, hiszen szó és tett elválaszthatatlan. A hatékony tanári kommunikáció a szívben kezdődik, és ha útját helyesen járta, akkor a gyermeki szívben végződik pozitívan építő jelleggel. Magyar anyanyelvünk bőséges kincsestárral bír arra nézve, hogy miként nyisson beszédjével például egy első osztályba érkező gyermek előtt a tanító. Lehet párbeszéddé formálni a tanulási éveket az agapé eredeti jelentéséből kiindulva? Válaszom: igen. S miként segítheti ezt szép magyar nyelvünk adottságai, az egy következő írást érdemel. Néhai Bertók Lóránd címzetes egyetemi tanár, az MTA Széchenyi Díjas doktora megszívlelendő gondolatával fejezem be.
„Anyanyelvünk megóvása, fejlesztése (...) minden magyarnak, de különösen a magyar értelmiség tagjainak elháríthatatlan felelőssége.”
Koszorús – Erdélyi Valéria, tanító
[1] Sallustinus: De coniuratione Catilinae XX,4.
