Szentségimádás és papszentelés az újmisés szemszögéből
Az ember életében vannak nagy mérföldkövek, melyek nagyban befolyásolják az életének menetét. A keresztények számára ilyen mérföldkő a szentségek vétele: a keresztelés, az első gyónás és szentáldozás, a bérmálás és utána a házasságkötés vagy éppen a papszentelés.
Az utóbbiban volt részünk nekünk is. A Brenner János Hittudományi Főiskolán végzettek közül négyen a szombathelyi egyházmegyébe, hárman pedig a győri egyházmegyébe szentelődtek fel áldozópappá a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének emléknapján.
Székely János püspök atya többször elmondta, hogy ez az év kegyelmi év a szombathelyi egyházmegye számára. Merem állítani, hogy mi is érezzük ennek a gyümölcseit. Az életünk egy olyan pillanatához érkeztünk, amely Isten kegyelme nélkül nem valósulhatott volna meg. Visszagondolva a meghívásélményre, az elmúlt évek örömeire és nehézségeire – mert azok is voltak – úgy gondolom, hogy a Szentlélek tényleg ott fúj, ahol akar. Ahányan szentelődtünk, annyi életút, annyi féle kegyelem, annyi történet áll mögötte. Nem vagyunk egyformák, de van bennünk valami közös.
Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy az Ő szolgálatában szolgáljunk és segítsünk elvezetni Hozzá embertársainkat. A papszentelés által ehhez megkaptunk minden eszközt.
A szentelési szentmise előestéjén a szentelendők szentségimádásban kérték Isten
kegyelmeit és adtak hálát a szentelés elközelettéért. Mindannyian kifejeztük itt érzéseinket az Úr színe előtt. A szentségimádást követően következett az eskütétel.
Ebben ígéretet tettünk az egyházmegyében maradásra, hűségre az egyházmegyénk iránt.
Majd megerősítettük a diakónusszentelés előtt is tett esküt a cölibátusra és a zsolozsma végzésére. Végül ünnepélyes hitvallást téve vártuk az elkövetkező napot és a szentelést.
A szentelési szentmise hihetetlen élmény volt, valami megmagyarázhatatlan, szavakkal talán kifejezhetetlen érzés volt bennem végig. Többektől hallottam vissza, hogy nagyon felemelő volt a szentmise, nem volt olyan része, amire ne figyeltek volna, dacára annak, hogy két órás volt az egész szertartás. Ez a két óra mintha egy röpke pillanat alatt elmúlt volna, de egyszerre mintha az örökkévalóságba is bepillantást adott. Visszagondolva, egyszerűen nem jut eszembe olyan pillanat, amit ne tudtam volna megélni, átélni. Volt, amikor a sírás kerülgetett – természetesen az örömtől -, és volt, amikor viccesen figyelmeztettük egymást arra, hogy már felszentelt papok vagyunk, ezért úgy is kell viselkednünk a liturgiában, mint a többi pap. A szentelési szertartás alatt többször kipillantottam a szüleimre, rokonaimra, akik arcán szintén végig az örömet láttam.
Egyszerűen leírhatatlan volt az érzés, ebben a pár órában tényleg úgy éreztem magam, mintha a mennyország öröméből részesedtem volna. Halandó emberként remélem, hogy ilyen lesz majd a mennyországban is, bár azt tanultam, hogy ott még ennél is jobb lesz, de emberként ezt nem tudom felfogni.
Mint ahogyan kezdtem, az életben vannak nagyon fontos mérföldkövek. Mi átéltünk egy ilyet a szentelésben, de azt is tudom, hogy ez nem az út vége. Ez nem a cél volt, hanem most jutottunk csak el odáig, hogy elinduljunk a rajthelyről.
Kérem továbbra is az Istent, hogy tegyen alkalmassá azokra a feladatokra, amelyeket nekem szánt és hogy emlékezhessem mindig a szentelés élményére, amely erőforrás tud lenni egész hátralévő életemre. Ami most kezdődik ...
Kirchknopf Gergely
újmisés áldozópap
