Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Szociális Alap

„Némán terjedő betegség” – Ferenc pápa Laudate Deum apostoli buzdítása az éghajlatváltozásról

ferenc-papaAssisi Szent Ferenc emléknapján, október 4-én délben Ferenc pápa Laudate Deum (Dicsérjétek Istent) kezdetű apostoli buzdítást adott közre az éghajlatválozásról. Görföl Tibor teológus, a Pécsi Tudományegyetem oktatója, a Vigilia folyóirat főszerkesztője írását olvashatják.

Néhány hete Ferenc pápa már kilátásba helyezte, hogy Assisi Szent Ferenc emléknapján olyan apostoli buzdítást fog közzétenni, amellyel 2015-ben kiadott, Laudato si’ kezdetű enciklikájának gondolatmenetét kívánja folytatni.

Az új pápai szöveg megrázó erővel mellbevágó figyelmeztetéseket fogalmaz meg: célja, hogy kertelés és szépítgetés nélkül szembesítsen a hatalmas veszélyeket magával hozó éghajlatváltozás tagadhatatlan tényével.

A tíz oldal terjedelmű, 73 pontból álló dokumentum számos fordulatából kitűnik, hogy Ferenc pápa aggasztónak tartja bolygónk helyzetét, s ezért nem riad vissza attól, hogy „összeomlóban lévő világról” és fenyegetően közel kerülő „határpontról” (2), „visszafordíthatatlan következményekről” (15), „kritikus pontról” (17), „pusztító következményekről” (56) és „folyamatos hanyatlásról” (57) beszéljen. Az éles szavak alkalmazását az magyarázza, hogy a Laudato si’ óta eltelt nyolc évben a pápa úgy érzékelte, nem kap kellő figyelmet az éghajlatváltozás ténye, és legfőképpen nem történnek meg a szükséges lépések a folyamat lassítására.

Egyértelmű tehát, hogy a Laudate Deum kezdetű új apostoli buzdítás az úgynevezett alarmista szemléletmódot tükrözi. Alarmistának azt a figyelmeztető szándékú felfogást szokás nevezni, amely szerint az éghajlatváltozás vészterhes jelenség, komolyan kell venni a fenyegetését, és vétek tagadni. Az alarmistákkal az úgynevezett relativisták állnak szemben, akik szerint az éghajlatváltozás tragédiájának emlegetése felesleges pánikkeltés, manipulatív szándékú felhajtás, amelynek nincsenek természettudományos eszközökkel igazolható alapjai. Magyarországon sem ritkák az ilyen irányultságú hangok és kiadványok. Ám mindannyian emlékezhetünk rá, hogy a Laudato si’ már az első rész első fejezetében középpontba helyezte az éghajlatváltozást, és úgy fogalmazott, hogy „súlyos környezeti, társadalmi, gazdasági, elosztási és politikai következményekkel járó globális probléma, amely az egyik legnagyobb kihívást jelenti az emberiség számára” (25).

Mivel Ferenc pápa megítélése szerint e figyelmeztetésnek nem voltak határozott következményei az elmúlt nyolc év folyamán, szükségesnek tartotta, hogy ismét felhívással forduljon az Egyház és a világ lelkiismeretéhez.

A dokumentum hat fejezetben öt nagy témakörbe rendezi mondanivalóját. Először azokkal az érvekkel néz szembe, amelyekkel tagadni szokás a válságot, majd az általános közöny okait vizsgálja, ezután a nemzetközi politika és a környezetvédelmi intézmények lehetőségeit tekinti át, végül pedig a válságra adható reakciók vallási, lelki, teológiai mozzanatait világítja meg.

Mindenekelőtt azonban két lényeges körülményt domborít ki. Egyrészt azt, hogy az éghajlatváltozás nem egyszerűen „környezetvédelmi” vagy „zöld” problematika, hanem magát az embert és az emberi együttélést közvetlenül érintő válságjelenség, ezért pedig a megoldása sem pusztán „környezetvédelmi” vagy „teremtésvédelmi” lépéseket igényel, hanem az emberi létezés és az emberi együttélés gyökerekig hatoló átgondolását.

Az éghajlatváltozás ebben az értelemben szociális probléma, és ezért fontos tény, hogy már a Laudato si’ sem „zöld”, hanem szociális enciklika volt.

A második jelentős körülmény, hogy az ökológiai válságnak szentelt figyelem a világegyház sajátja. Nem véletlen, hogy a Laudate Deum kifejezetten hivatkozik az Egyesült Államok püspökeinek figyelmeztetéseire, az Amazóniának szentelt szinóduson részt vevő püspökök meggyőződéseire és az afrikai püspökök segélykiáltására (3). Ha tehát lennének olyan egyházi közösségek, amelyek nem foglalkoznak a klímaváltozással, pontosan a világegyház szívverésétől szakítanák el magukat, már csak azért is, mert az afrikai püspökök intése szerint az éghajlati helyzet az úgynevezett strukturális bűn egyik tragikus példája, az egyéni cselekvéstől függetlenül nagy rendszerekben érvényesülő strukturális bűnök elleni küzdelem pedig legkésőbb II. János Pál óta szerves alkotórésze a katolikus identitásnak.

Ezt a világegyházban oly fontos szerepet játszó szociális kérdést azonban rendre jelentéktelennek próbálják beállítani az úgynevezett relativisták. A Laudate Deum első része velük foglalkozik, és megcáfolja azokat az érveket, melyek szerint a szokatlan hőhullámok, az aszályok, az árvizek és más „szélsőséges időjárási jelenségek” (4) természetes folyományai a Földön egymást váltó felmelegedési és lehűlési ciklusoknak, a vulkánkitöréseknek, a felmelegedési szakaszok közben megszokottak a szélsőséges hidegek, a rendkívülinek tűnő időjárási kilengésekért elsősorban a szegény országok felelősek, ráadásul sok-sok ember elvesztené az állását, ha visszaszorítanánk azokat a fosszilis energiahordozókat (a kőolajat, a földgázt, a szenet), amelyek a globális felmelegedést okozzák. Ferenc pápa szerint tagadhatatlan, hogy a felmelegedésnek az emberi tevékenység az oka, és csak az emberi tevékenységgel magyarázható, hogy az elmúlt fél évszázad során évtizedenként 0,15 fokkal emelkedett a Föld átlaghőmérséklete (12), sokkal gyorsabban, mint bármikor az elmúlt két évezred folyamán. Csak az emberi tevékenységgel magyarázható az óceánok hőmérsékletének emelkedése, az óceánok elsavasodása és oxigénszintjének csökkenése, a jégmezők olvadása (16–17).

Már e felsorolásból is látszik, hogy a Laudate Deum számos konkrét adatra hivatkozik. Sajnálattal állapítja meg, hogy a tudományos adatokat gyakran megkérdőjelezik, sőt Ferenc pápa azt is kijelenti, hogy „még a Katolikus Egyházban is találkozom aligha racionális véleményekkel” e téren (14). A tudományos adatokra való hivatkozást a nagy intézményekbe vetett bizalom igénye kíséri a dokumentumban: a pápa szívesen támaszkodik az ENSZ klímaváltozással foglalkozó szerve, az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) megállapításaira, és feltűnően hosszasan értekezik az éghajlatváltozási világkonferenciákról (COP, Conference of the Parties) (44–60). Aki pedig ismeri valamelyest az éghajlatváltozás kérdéskörét, nem fog meglepődni azon, hogy a relativisták előszeretettel intéznek támadást az IPCC ellen – a katolikus egyházfőt azonban nem tudhatják a saját táborukban.

Ezért is követeli Ferenc pápa, hogy kapjanak valódi tekintélyt és hatalmat azok a nemzetközi szervezetek, amelyek a globális közjó biztosítására törekednek, az éhezés és a szegénység visszaszorítását tartják céljuknak, és szavatolni kívánják az emberi jogokat (35).

E szervezetek fontosságának hangsúlyozását két oldalról egészíti ki a Laudate Deum. Egyfelől a technológia és fejlődés mindenhatóságába vetett hitet kérdőjelezi meg, rámutatva, hogy „az emberi képességek fejlődése nem mindig jelent előrelépést az emberiség számára” (24), mert a fokozott emberi hatalomnak ijesztő következményei lehetnek, s ha az emberiség nem látja be a fejlődés határait, rendkívül veszélyes lénnyé válhat az ember (28). Másfelől azt is tudja Ferenc pápa, hogy a nemzetközi szervezetek és a nemzetközi politika nem tud megoldani mindent. Ezért támogatja a civil társadalmat, amelynek szervezetei ott is hatékonyan tudnak fellépni, ahol például az ENSZ tehetetlen (37). Ily módon is valóra válhatna a szubszidiaritás gyakran emlegetett, de ritkán érvényesülő katolikus elve.

Az apostoli buzdítás egészen konkrét jellegét fokozza, hogy nagy várakozásokkal tekint előre a Dubajban megrendezendő COP28-ra. „Öngyilkosság lenne részünkről, ha nem remélnénk tőle semmit” (53), mondja a pápa, aki nem hagy kétséget afelől, hogy megelégelte azt a mentalitást, amely aggodalmaknak ad hangot az ökológiai helyzet kapcsán, de „nincs bátorsága végrehajtani alapvető változtatásokat” (56). Ferenc igenis akarja, hogy nyerjenek nagyobb teret a tiszta energiaforrások, a szél- és a napenergia, nagyon fájlalja, hogy a tiszta energiaforrások használatának előmozdítása érdekében tett lépések sokszor csupán figyelemelterelő színjátékok (55), és

felháborítja, hogy mily sok a téves információ és a megtévesztés az energiahordozókkal kapcsolatban (29).

A dokumentum egyik legélesebb mondata is ebben az összefüggésben fogalmazódik meg: „Gondoljunk csak arra, egy ideig micsoda izgalmat keltett, hogy bizonyos helyeken pénzt kínáltak a nukleáris hulladékok elhelyezéséért. Az a ház azonban, amelyet ilyen pénzen vásároltak, sírveremmé változott, mert [a nukleáris hulladék] betegségeket szabadított az emberekre” (30).

Laudate Deum szerint felelőtlen, aki csak mosolyog a merőben „zöldnek” és romantikusnak elkönyvelt figyelmeztetéseken (58). Tudja, hogy a 2008-as pénzügyi válság és a 2020-ban elkezdődő világjárvány nem volt elég az emberiség felrázásához. Ez a közöny és ez a felelőtlenség az oka annak, hogy az éghajlatváltozás is „némán terjedő betegségként” (una enfermedad silenciosa) produkál különböző tüneteket, amelyekre sokan csak legyintenek. A 86 éves katolikus egyházfő azonban nem enged a közönynek. Legújabb apostoli buzdítása határozott szavakat kiált a világ nyilvánosságának fülébe, és olyan kulturális változásokat követel, amelyek azt a keresztény meggyőződést tükrözik, hogy az ember nem tud létezni a többi élőlény nélkül (67). A dokumentum utolsó szava az, hogy az ember könnyen önmaga legnagyobb ellenségévé és önmaga legnagyobb veszélyévé válhat: a Laudate Deum ennek kívánja elejét venni. Bár rést tudna ütni a közöny falán!

 

Laudate Deum kezdetű apostoli buzdítás IDE KATTINTVA teljes terjedelmében elolvasható a nagy világnyelveken.