Michael Wallace Banach érsek, apostoli nuncius köszöntője az orvosoknak és nővéreknek Körmend
2025. január 22-én adták át Körmenden „A test és a lélek orvosa – Boldog Batthyány László-díjat”. Az ünnepségen jelen volt Michael Wallace Banach érsek, apostoli nuncius is, aki a körmendi színházteremben tartott díjátadón köszöntötte a megjelenteket. Köszöntőjét változtatás nélkül közöljük.
Köszönöm, Székely János és Fekete Szabolcs Benedek püspök atyák, a meghívást, hogy együtt ünnepeljük Boldog Batthyány-Strattmann László liturgikus emléknapját Körmenden, abban a városban, ahol e jeles szemsebész működött, s ahol birtokának egyik szárnyában kórházat alapított. Köszönöm önöknek, orvosok, nővérek és egészségügyi dolgozók, hogy lehetővé tették számomra e néhány gondolat elmondását. Ferenc pápa magyarországi személyes képviselőjeként szeretném, ha tudnák, hogy a Szentatya az emberi értékek előmozdítására buzdítja önöket, különleges módon is a leendő orvosok és ápolók körében. Biztosítja önöket arról, hogy munkájuk és küldetésük mindig rendkívül fontos lesz, ezért arra hívja önöket, hogy váljanak a szenvedők életének védelmezőivé. Ferenc pápa, miközben megköszöni mindazt, amit a szenvedő emberiség megsegítéséért tesznek, és imádkozik, hogy Mária, Salus infirmorum, Betegek Gyógyítója kísérje szolgálatukat és erősítse munkájukat és kutatásaikat, szívből adja önökre apostoli áldását.
Ezen a délutánon szeretném, ha az orvoslásról, mint küldetésről elmélkednénk. Van-e valami sajátságosan keresztény az orvosi létben? Van-e valami sajátságosan keresztény a nővéri szolgálatban? Valami egészen nyilvánvalóval tudnék válaszolni. Jézus sok embert meggyógyított: epilepsziásokat és bénákat, egy megszállott fiút és Péter anyósát. Az ő nyomdokait követve sok keresztény ráteszi kezét a betegekre, és olykor csodás eredménnyel. A hit gyógyíthat: ez tény.
De nem a csodákról beszélek, hogy mit tehet Isten, ha van hitünk. Hanem a gyógyításról, mint képességek által formált hivatásról, ahol a gyógyulás a szikétől származik, a begyulladt csípőbélt gyógyítja a prednizon, egy új szív dobog nem az én beszédem, hanem egy nagylelkű donor miatt. Egy olyan szakmáról beszélek, amelynek korlátai vannak, ami nem mindig gyógyít, amely naponta szembesül a halállal. Miért nevezzük ezt keresztény hivatásnak?
Az egyház az emberi személyről szól, az emberi személy pedig egy hihetetlen egység, test és lélek, hús és szellem. Mindig és elkerülhetetlenül egy férfi vagy egy nő az, aki megszületik és meghal, szeret vagy gyűlöl, életet ad vagy elvesz, nevet vagy sír, aki pusztán örömében táncol vagy aki összerándul az elviselhetetlen fájdalomtól. Így önök nem egy melanómás férfit vagy egy sebhelyes méhű nőt érintenek meg. Ő, az ember beteg, nem csupán a mellkasa, ő, az ember beteg, nem csupán a méhe. Önök egy élő emberi személyt érintenek meg.
De még ez sem elég az Egyház missziójához a betegek felé, nem elég egy hivatáshoz. Ahol az önök szolgálata sajátosan kereszténnyé válik, abban a felismerésben rejtőzik, hogy az egészségügyben önök megérintenek egy embert, aki a megváltását, az üdvösségét munkálja. A betegségek hatalmas lexikonjainak minden felsorolása – az AIDS-től és a skizofréniától kezdve a szívelégtelenségen és a béldivertikulitiszen át a közelmúltban felfedezett, majdnem mindig halálos kimenetelű kenyai Marburg-kórig, egészen a kamasz arcán megjelenő pattanásokig – mindez bensőséges módon kapcsolódik a személyhez.
Önök kiváltságos helyzetben vannak, amikor megérinthetik Isten egy gyermekét földi létének egy különleges, döntő pillanatában, amikor az egykor büszke test szétesik, vagy az egykor erős szellem megtörik, amikor félelem szorongatja a szívet, vagy amikor az ember egyedül van mezítelen énjével. Itt van Getszemáné; itt van egy másik Krisztus, aki vért izzad, aki megkínzott útját járja a Kálváriára, talán az égre kiáltva: „Ne hagyj meghalni!” Az a feladatuk, hogy Istentől kapott ajándékukkal dolgozzanak, segítsék ezt az egyedülálló, megismételhetetlen embert Krisztussal Jeruzsálembe vánszorogni. A betegek számára önök válnak Krisztussá; önök lesznek az életük, talán mélyebben, mint gondolnák.
Másodsorban, milyen követelményeket támaszt ez önökkel szemben? Természetesen senki sem várja el az orvostól a szenvedés magyarázatát. A szenvedés összeköt bennünket a gonosz problémájával, és mindeddig még egyetlen filozófus sem leplezte le ezt a rejtélyt, törte fel e kódot. Még az az ószövetségi Jób sem kapott magyarázatot, aki az Istennel küzdött, az ártatlanok szenvedése miatt. A szenvedésnek csak akkor lesz értelme betegeik számára, ha Krisztus megmutatja nekik arcát.
Pontosan ez az, amiben szükségük van önökre. Krisztus meg tudja mutatni az arcát önök nélkül, de könnyebb lesz látni őt, ha azt az arcot megláthatjuk az önökében, ha Krisztus szemeinek pillantása találkozik a miénkkel az önök szeme pillantásában. Mindenkinek könnyebb lesz, ha a betegeket olyan orvosok és nővérek, egészségügyi szakemberek veszik körül, akik többsége részben vagy egészben osztja a látásmódomat. Ha önök lesznek azok, akik érzik, hogy betegeik mit tapasztalnak meg: egy elmozdulást az életből az életbe, de a sötétségen keresztül, amit még csak elképzelni sem tudnak. Ha betegeitek életének támaszai között van egy kereszt, amely emlékezteti őket arra, hogy kínjuk, akárcsak Krisztusé, nem elvesztegetett, hogy ők is elmormolhassák: „Ez az én testem, amely értetek adatott” (Lk 22,19). Ez pedig reményt ad, azt a „reményt, amely nem csal meg” (Róm 5,5).
Mit gondolok, mit kér önöktől egyenként a gyógyító Jézus? Hozzáértést, természetesen. De van még két további ajándék.
A hozzáértés együtt jár az együttérzéssel. Az együttérzés egy erős szó, amely kitölti Jézus életének lapjait. Szó szerint azt jelenti, hogy „együtt szenvedni”. Megosztani páciense gyötrelmét, kínját, fájdalmát. Érezni akarunk önökben valakit, aki törődik velünk, akinek az orvostudomány több, mint egy számítógép, a beteg több, mint egy orvosi táblázat. Tudni akarjuk, hogy érzik a félelmeinket is a pulzusunkkal együtt. Lehet valaki együttérző belül, anélkül, hogy ezt kimutatná. Ettől jó ember lesz; de bennünket rettenetesen magunkra hagy.
A második ajándék. Segítsenek drága betegeiknek, hogy úgy éljék meg ezt a napot, mintha ez lenne az első napjuk, mintha ez lenne az utolsó napjuk, mintha ez lenne az egyetlen napjuk. Arra kérem önöket, hogy azoknak, akiket szolgálnak, ne csak az életmentő technológiákat vigyék el, ne csak a keresztény együttérzésüket, hanem bizonyos mértékű örömöt is. Boldog Batthyány-Strattmann László szokta mondani: „Ha boldog akarsz lenni, tégy boldoggá másokat.” Betegként azt szeretném, hogy arcod és szemed, ajkad és a kezeid azt mondják nekem, hogy az életem értékes számodra is, hogy nem egy tárgy vagyok, és most már valóban az életed része vagyok. Azt akarom, hogy segítsd érezni, hogy ha ez az utolsó napom, akkor is érdemes élni – ha csak azért is, mert a szereteteddel megérintetted.
Vajon ezért nevezte Szent Pál Szent Lukácsot „szeretett orvosnak” (Kol 4:14)?
Isten áldja gyógyító szolgálatukat! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!