Szombathelyi Egyházmegye

32 éve hunyt el Werner Alajos

Werner AlajosEgyházmegyénk egyik kiváló papja, Werner Alajos Tiszakécskén született 1905. július 14-én a Bajorországból Pozsonyba áttelepült, zongoragyártásról híres Werner-család sarjaként. Pozsonyi gyermekévei és az érettségi után Győrött jelentkezett kispapnak, de vézna alkata miatt alkalmatlannak tartották a szolgálatra, és elutasították. Mikes János szombathelyi püspök azonban a papi elhivatottságán túl muzsikusi képességeire is rögtön felfigyelt, és hittudományi valamint zeneakadémiai tanulmányaiban is támogatta.

1928. június 17-i pappá szentelése után Mikes püspök Rómába küldte, hogy zenei tanulmányokat folytasson a Gergely Egyetem egyházzenei tanszékén. 1928 és 1933 között tanult Rómában, és a magyarok közül elsőként „musica sacra” dokturátussal tért haza, s közben teológiai doktorátust is szerzett. 1934-ben kezdte szervezni a később nagy hírnévre szert tett kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist.

A szombathelyi és a környékbeli iskolákat is bejárva keresett és válogatott ki 8 és 14 év közötti, jó hangú fiúkat. Istenadta pedagógiai érzékével, fáradhatatlan és szakszerű zenei és éneknevelésével egy olyan száztagú kórust hozott létre, amely hamarosan országos hírnévnek örvendett. Személyiségével, átszellemült vezénylésével szinte megbűvölte tanítványait. Amerre jártak, a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a sokszor hat-nyolc szólamú gregoriánokat. Egyéniségére jellemző, hogy a tapsot soha nem ő, hanem a kórus két legfiatalabb tagja köszönte meg. Az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplés hozta meg kórusa számára a nemzetközi elismerést. A pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros, aki a következő évben XII. Pius néven pápa lett, a szereplést aranyórával jutalmazta. Szombathelyre hazaérve, Werner az órát azonnal zálogházba adta, árát pedig a szegények között osztotta szét.

1936-tól óraadó tanári állást vállalt a zeneakadémia egyházzenei tanszékén. A tanításon túl Harmath Artúrral, Bárdos Lajossal, Forrai Miklóssal, Kodály Zoltánnal (akinek gyóntatóatyja is volt) együtt tárták fel a magyar egyház- és népzene kincseit. Hatalmas munkabírás jellemezte: Szombathely és Budapest között ingázva sokszor a vonaton dolgozott. Éjjel utazott, mert azzal is időt takarított meg. Országszerte tartott előadásokat az egyházi zenéről, mellette publikált is.

1944-ben, professzori kinevezése után Pestre költözött, ahol rögtön megkezdte a Schola Regia kórus építését. A munkával még a város bombázásakor sem hagyott fel: volt, hogy csak öt-hat kórustag jelent meg egy szétlőtt ház harmadik emeleti lakásában, akikkel rendületlenül gyakorolták a hangképzést, szolmizálást.

1948-ban lett a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke. Egy évvel később megszüntették az egyházzenei tanszéket, s ezzel Werner atyát is megfosztották tanári állásától. Kántor-káplánként Máriaremetére került, ahol az általa vezetett gyermekkórus meghallgatására egész Budapestről zarándokoltak az emberek. A Regnum-béli fiatalok nevelésével való foglalatossággal sem hagyott fel, noha paptársaival együtt tudta, hogy tevékenységükért börtön várhat rájuk.

1961. február 6-án hatvannyolc paptársával együtt tartóztatták le. Öt év börtönre ítélték. Vagyontárgyait – zongoráját, könyvtárát, írógépét – elkobozták. Kodály Zoltán kísérletet tett a kiszabadítására, de ő állítólag a következőképpen utasította el: „Vagy mindenkit, vagy engem se.” Márianosztrára, majd a Gyűjtőfogház cipészműhelyébe került.  A börtönben kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Ő öntött lelket az elítéltekbe, tartott napi rendet a társai között, és gyóntatta őket fürdés közben. 1963-ban, a Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója után hirdetett amnesztia alkalmával engedték ki.

Miután Budapest területéről kitiltották és Celldömölkre helyezték, ott alapított kórust. Mellette hittant oktatott, felújíttatta az orgonát. 1964 decemberében tartóztatták le újra a „népi demokratikus rend elleni vétségért”. 1967-ben szabadult, engedménnyel. Bár azt állította, hogy az ötévi szenvedést nem cserélné fel ötévi római tartózkodásért, egészségileg megviselték a börtönévek. Máriaremetére ment vissza, mivel az újabb ítélet szerint, rendőri felügyelet alatt állva, nem hagyhatta el Budapest területét. A Kodály által visszaszerzett zongoráján, a máriaremetei kórus vásárolta írógépen, maradék megmentett könyvei között dolgozott tovább. Még fogoly volt, amikor a II. Vatikáni Zsinat nyomán elkezdődött a liturgikus szövegek magyarra fordítása, amelynek munkálataiban, szabadulása után, ő is részt vett. Bárdos Lajossal népénekes-könyvet állított össze. Volt több saját műve, de elfoglaltságai miatt nem vált termékeny zeneszerzővé. Anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett.

Nem sokkal aranymiséje után, 1978. november 8-án hunyt el szívinfarktus következtében. Lékai László bíboros, esztergomi érsek, több száz rendtársa és több ezres tömeg búcsúztatta Budapesten a Farkasréti temetőben. 2003-ban Mariaremetén temették újra a kegytemplom melletti kertben.

Horváth József pápai prelátus, ny. lelkész