Tete Remis atya szentmiséje vízkereszt ünnepén
Vízkereszt ünnepén, 2014. január 6-án felejthetetlen élményben volt része a sárvári Szent László Általános Iskola diákjainak, nevelőinek és a Szent László-plébániatemplom híveinek. A délelőtti 10 órás szentmisét egy indiai misszionárius verbita szerzetes mutatta be, aki Orbán István kanonok-esperesplébános meghívására érkezett Sárvárra. Szentbeszédében Tete Remis – aki alig több mint egy éve él Magyarországon – mesélt az életéről. „A napkeleti bölcsekhez hasonlóan én is napkeletről érkeztem, onnan, ahol Teréz anya szegényei élnek.” Indiában, Orissa állam Damkuda nevű falujában született. A családjukban hat gyermek nevelkedett, négy fiú és két leány.
Az atya életének legfontosabb momentumaként azt emelte ki, hogy az egész faluban csak az ő családjuk katolikus keresztény, a többi család hindu vallású. Szeretettel gondolt vissza gyermekéveinek szentmiséire, amelyeket – mivel nem volt templom a faluban – egy erdős részen vagy egy sátorban tartottak. A bemutatkozást követően igazi mesét szőtt a szentbeszédébe. A három királyokkal kapcsolatban elmélkedve egy negyedik királyról beszélt.
Mindenki hallott már a három királyokról, a napkeleti bölcsekről: Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról, akik felkeresték az újszülött Megváltót Betlehemben, hogy ajándékokat vigyenek neki és hódoljanak előtte. Egy csillag vezette őket messze földekről a betlehemi istállóhoz. Ezt a történetet mindenki ismeri, azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy amikor feltűnt a betlehemi csillag az égen, a távoli Kelet birodalmaiból nem három bölcs indult útnak, hanem négy.
A negyedik, perzsa bölcset Artabannak hívták, és mélységes áhítattal és lelkesedéssel készülődött az útra, eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte: három különleges drágakövet vitt magával. Egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt, egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente, és egy gyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hófedte csúcsainál. Ezzel a három ajándékkal indult útnak, hogy találkozzon a másik három bölccsel az előre megbeszélt helyen.
Napokon keresztül utazott gyors lábú lován, az utolsó napon már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. Alig néhány mérföldnyire járt a céltól, amikor az út szélén egy alakot pillantott meg, egy férfi hevert a földön, a tűző napsütésben. Artaban megállította a lovát, és habozott – otthagyja-e a férfit, aki bizonyosan úgyis halott volt már, vagy késlekedjen és próbáljon meg segíteni neki?
Végül sóhajtott egyet, és leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a földön heverő embert. Még élt, bár alig lélegzett, és égett a teste a láztól. Artaban árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet hozott neki hogy megitassa és megmosdassa, és a tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majdnem egy napig ápolta a beteget, mire az jobban lett és lábra tudott állni. Akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba.
Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára. A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt, megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artaban elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a többi bölccsel, a beteg elmosolyodott. „Én tudom, hová kell menned” – válaszolta, és útba igazította Betlehem felé.
Artaban sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott, szerette volna még időben beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Amint a városba ért, bekopogtatott az első ház ajtaján. Kérdésekkel halmozta el az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Jártak-e itt napkeleti bölcsek, merre mentek, hol találja a Megváltót. Az asszony, aki éppen a kisgyermekét ringatta a karján, készségesen válaszolt: „Igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek. Nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé.” Artaban csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kellene keresnie a Megváltót, amikor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel. „Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!”
Artaban látta a házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát. A katonák már dörömböltek is az ajtón, Heródes nevében. „Isten nevére kérlek, ments meg a gyermekem!” – könyörgött az asszony, és Artaban az ajtóhoz ment. Az erszényéből elővette a vörös drágakövet, és átadta a parancsnoknak, az mohón kapott a kincsen, és továbbvonult a katonáival. Mit tettem? – gondolta Artaban – elpazaroltam a Megváltó ajándékát... De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába. „Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, és kísérjen az utadon.”
Artaban pedig utazott tovább Egyiptom felé. Mire odaért, a Szent Családot már nem találta sehol. Hosszú éveken keresztül bolyongott országról országra, őrizve az egyetlen megmaradt ajándékot, remélve, hogy egyszer megtalálja végre a Megváltót. Lassan haladt, lépten-nyomon megállásra kényszerítette a jó szíve: betegeket ápolt, szegényeknek segített, megtett mindent, amit csak tudott. De a gyöngyöt őrizte gondosan, tartogatta a názáreti Jézus számára.
Harminchárom év telt el, és a világ távoli sarkába, ahol Artaban éppen tartózkodott, hírek érkeztek Júdea földjéről. Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.
Amikor végül, hosszas és sietős út után Jeruzsálem kapujához ért, hatalmas tömeget pillantott meg. „Mi történik itt?” – szólított meg valakit az úton. „Keresztre feszítik a názáreti Jézust, a zsidók királyát” – válaszolta az, csodálkozva, hogy Artaban az egészről mit se tud.
Az öreg bölcs megdöbbent és megrémült. Azonnal útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadságát és életét. Ahogy azonban próbált utat törni magának az emberek sűrűjében, kiáltozásra lett figyelmes, katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé. „Ments meg!” – zokogott a lány. – „Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!”
Artaban a lányra nézett, azután fel a Golgotára, előhúzta az erszényéből a gyöngyöt, és egy pillanatig szomorúan nézte.
„A Megváltónak őrizgettem” – mondta végül. „Úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak neki. Tessék, húgom. Váltsd meg vele a szabadságodat!”
A következő pillanatban beborult az ég, mennydörgött és villámlott, megrázkódott a föld sűrűn, kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Artaban, az ősz, öreg ember, lerogyott az út szélén, a lány fölé hajolt, hogy felsegítse. A bölcs arca ragyogott, felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott.
„De mikor, Uram?” – rebegte alig hallhatóan „Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod.”
És a vihar közepén egy alig hallató hang válaszolt neki – talán nem is hallotta más: „Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem.” Artaban pedig elmosolyodott, és lehunyta a szemét.
Az atya szavai igazi mesélő módjára csengtek a templomban. A gyermekek érdeklődő tekintete elárulta, hogy igazán megnyerte a szívüket kedves előadásával. A szentmise végén egy számára fontos indiai gyermekdalt énekelt el, melynek jelentését is ismertette a hallgatósággal. A kis dalocska a Jézus iránti szeretetről és a gyermeki ajándékokról szólt. A hálás gyermekek és hívek hosszas tapsolással köszönték meg Tete Remis verbita atyának a lélekemelő szentmisét.
