A 83-as gyalogezred és Szent Márton nyomában Ukrajnában

2016. december 3-5-ig a Visegrádi Szent György Lovagrend Vas Megyei Priorátusának tagjai, illetve a Nagy Háború iránt érdeklődők kis csapat kelt át a Kárpátokon, hogy a 83-as gyalogezred Batkow környéki emlékeit kutassa, és eljusson a legkeletibb Szent Márton- templomokhoz.

Galícia környes- körül füstölög, Ferenc József rézágyúja mennydörög;

Szól az ágyú, ropognak a fegyverek, Most látszik meg, ki a jó magyar gyerek.

A határon átkelés után /Beregsurány/ rögtön Munkácsra mentünk, ahol Szent Márton-templom található. A sekrestyében ténykedő néni készségesen megmutatta a templomot, s mesélt a hitéletről, illetve, hogy több nyelven tartanak szentmiséket. S ami nem is oly szokatlan, előkerült több évtized kínja-keserve is. Amit ő elmondott, az utunk során jól látható volt: nagy szegénység, nehéz élet, egy éppen még talpon álló, bár inkább ingatag ország.

Rendőri ellenőrző pontok, katonai áteresztő pontok az utakon, hágókon.

Feliratok: Slava Ukraini!- Dicsőség Ukrajnának!- mindenfelé, ahol van egy-egy szabad falfelület. Az volt az érzésem, ami a valóság is, hogy egy háborús hátországban vagyok, ahol bár még az ágyuk dörgése nem hallatszik, de a feszültség és létbizonytalanság bent van a levegőben.

Templomok minden településen vannak. Sokat a hívek két kezükkel építettek, hoztak rendbe. Szombat, vasárnap, de hétfőn is azt láttuk, hogy a szentmiséken tele vannak a templomok. Fiatalok, idősek egyaránt térdelve, állva imádkoznak, a templomok előtt keresztet vetnek. Úgy tűnik, arra keleten inkább a Jóisten felé fordulnak az emberek, mikor szorongat a rossz, a nehézség, amikor már nincs semmilyen kiút a jobb élet irányába! Kell erő még az aznapot is túlélni!

Mamókák, papókák utcát sepernek, él mindenki úgy, ahogy tud, mert átszámítva kb. 12.000 Ft nyugdíjból éldegélni sem lehet odakint.

Az M06-os úton, mely Munkácstól a Latorca patak völgyén át vezet Kijev irányába, már zordabb lett az idő is. Lassan elkezdett esni, majd szakadni a hó, s így értük el a Vereckei-hágó előtt Felsőgerebent, ahol a második világháború során kiépített erődöt néztük meg, mely 40 méter mélyre is bevet a hegy gyomrába. Az Árpád-vonal ezen erődjét később a Vörös Hadsereg is használta, persze a magyar szakmunkát nem kellett javítgatniuk, mérnökeink, kétkezi munkásaink „művét” ma is elismeréssel mutogatja Iván az idegenvezető.

A Vereckei-hágó előtt 5 km-rel a hó eltakarítása véget ért, így megfogadva a helyiek tanácsát, nem vágtunk bele a lehetetlen küldetésbe.

Este 19.00 órakor érkeztünk meg Lembergbe /04.00 órakor elindultunk Szombathelyről/, ahol a belvárosban a helyi katonai iskola több száz növendéke talán valamilyen „parádéra” készült, - ami odakint nem szokatlan!

Találkoztunk a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetségének egyik tagjával is, kinek vázoltuk a jövő évi terveinket. Megtudtuk, hogy élnek odaát a magyarok, milyen a hangulat, milyen az élet Kelet- Galiciában.

Vasárnap kint tartózkodásunk leginkább várt napja volt, hiszen Szent Márton-templomok felkeresése, kapcsolatépítésen túl, terveink között szerepelt, hogy eljutunk Batkow környékére is, ahol 1916. szeptemberétől, 1917 szeptemberéig voltak állásban a 83-as bakák.

A volt császári és királyi 83-as gyalogezred történetét is bemutató könyvből, mely 1934-ben jelent meg, találtam egy helységet Batkowtól /mai nevén Batykiv/ nyugatra Lukawski Dwort, ahol is a 83-asok temetője volt.

A könyvben lévő térképet összevettem jelenleg használt térképekkel, s megállapítottam, hogy sokat nem változott a terület, viszont Lukawski Dwort nem, csak Lukawski /mai nevén Lukavets’/ település volt megtalálható.

Mindenesetre az enyhe hóesésben, mely szerencsére hideg, de napsütéses idővé változott, haladtunk Kijev felé vezető országúton, ahonnan letérve harmadrendűnek sem nevezhető utakon apró falvakon keresztül értük el Lukavets előtti mezőt, ahol egyszer csak megszűnt a 30-40 cm-es hóban a keréknyom.

/A gödrökbe beletaposott hó, csak javított az utak minőségén is!/

Utunk során kísérőnk volt Strömpl András, szintén Lembergből, aki a környék magyar vonatkozású katonai temetőit (is) kutatja szabadidejében.

Lukavets’ előtte lévő kis faluban Verkhobuzhban helyiekkel történő konzultálás után, mely részben a továbbhaladás körüli teendők /traktor beszerzés, vontatás/ megbeszélésére korlátozódott, úgy döntöttünk, ha a 3. Ukrán Frontnak sikerült, akkor mi is keresztülvágunk gyalog a 3 km-es hómezőn.

Jóisten gondviselése lévén, azonban épp szemből érkezett a helyi vadász, aki rögtön tudott a temetőről, ami általa elég egyértelmű, de számunkra elképzelhetetlen helyen volt. /Ez később beigazolódott/.

Végül is az ő általa kitiport nyomon, néha erőlködve-tolva a kisbuszt eljutottunk Lukavetsbe. Találtunk hihetetlen körülmények között élő embereket, s falut, mely egész éven át az Isten háta mögött, távolság és rossz közlekedés miatt, gyakorlatilag elzárt falu. Itt már /igaz ez más településekre is/ gyakorlatilag csak idős emberek laknak.

Az egyik házba betérve- információ gyűjtés gyanánt - Dornapuk Petrovic gazda tudott a temetőről, illetve el is kezdte mondani végeláthatatlan történeteit az első világháborúról, melyről nagyszüleitől hallott. Mikor is a temető fényképét mutattam, az ágyon csendesen imádkozgató 90 év körüli mamóka megszólalt: A temetőben a Tieitek fekszenek!

A havas úton, telepített fenyvesben, Darnopluk gazda után a közel térdig érő hóban haladtunk vagy 20-30 percet, mikor is Őt követve a sűrűben /láthatóan egyértelműen a temetőbe tartott/ egyszer csak megállt, és elkezdte mutatni a temető jól kivehető széleit, a hóban is szépen kivehető egymás mellett sorakozó sírhantokat, kereste a kicsi keresztet, mely kb. a temető közepén van, de a hóban nem leltük meg.

Megtudtuk, hogy régóta kijárnak ide a pópával imádkozni évről-évre a halottakért. Azért, hogy biztos az övékiért is mond valaki valahol imát!

A Himnusz eléneklése és imádság után indultunk Zvyzhenbe, ahol a gazda megmutatta az egykori frontvonal nyomait. Illetve az ottani lakosok is tudnak még egy temetőről, ahová az itt működő ideiglenes tábori kórházban elhunytakat temették.

Darnopluk Petrovic az autóban csak mondta és mondta: Nagyszülei úgy mondták, hogy kulturált emberek voltak, akik itt küzdöttek. Templomot is építettek, s még megannyi dolgot mesélt.

Késő délután érkeztünk Semenivkába, ahol a Szent Márton tiszteletére szentelt templomot a helyi plébános Plavelkovic atya mutatta meg.

Hétfőn reggel megnéztük Lemberg belvárosát. Egy, a boldog békeidőket sugárzó városközpont, ahol a nyugat és kelet keveredik. A pravoszláv templom jól megfér a római katolikus székesegyház mellett. Lengyel-német-ukrán feliratok, polgári házak mutatják az egykori sok nemzetiséget magába foglaló Galicia egyik központjának színességét.

A városban egykor volt Szent Márton-templom, de azt ma már a protestánsok használják. Mindenesetre megnéztük, sőt a gondnoka belülről is megmutatta.

Megtudtuk, hogy az egykor ábrázolásokkal festet falakat később lemeszelték, s ez jelenleg is így van.

M11-es úton hagytuk el Lemberget, s több órás autózás után jutottunk el Skelivkába, az egykori Felstynbe, ami nemcsak Svejkről híres, de itt is Szent Márton-templom található, majd pedig Novo Misto szintén a katonaszent tiszteletére szentelt templomát tekintettük meg.

/A kommunizmus „áldásos éveiben” a templomokat a szövetkezetek használták raktárnak, s a 90-es évek után azokat romos állapotban kapta vissza az egyház./

Staryi Sambir mellett Sozan’ egykori laktanyájában a „Malenkij Robotra” elhurcolt magyarok gyűjtőtáborában felállított keresztre kötöttünk nemzeti szalagot, majd az Uzsoki hágónál egy katonai ellenőrzőpont átlépése után Syanky első világháborús temetőjénél időztünk el, s innen Barabás határátkelőén keresztül jutottunk Magyarországra.

Mik a tapasztalatok? Mi volt a célja?

Tapasztalatunk az, hogy míg nyugat felé kiszámíthatóan lehet „utakat” tervezni, addig kelet felé a bizonytalanság, kreativitás ami belengi a légkört!

Az ukrán nyelv ismerete, a helyi viszonyok kiismerése nélkül, s kellő felkészültség hiányába esélytelen a Kárpátokon túlra merészkedni.

Jövő év tervei:

A templomok lelkipásztoraival egyeztetve, szeretnénk jövőre Szent Márton ereklyéjét elvinni a legkeletibb templomokba. Egyrészt a katonaszent tiszteletét erősítve, másrészt a lengyel-magyar barátság jeléül is. Hiszen Kelet- Galiciát egykoron túlnyomó részben lengyel ajkúak lakták.

/Semenivkai templom plébánosa már azelőtt meghívott minket jövő év novemberére, hogy mi is felfedtük volna tervünket!/

Másik tervünk, hogy a Lukavets’ mellett található temetőnket Strömpl Andrással és a helyiekkel összefogva szeretnénk 2017. szeptemberéig méltó módon, az engedélyek beszerzése után helyre állítani.

Sajnálatos, hogy amíg a Szlovéniában és Olaszországban a megemlékezéseken valóban élővé válik a centenárium, addig keleten NAGY a baj. Nagy a baj, mert kevés az elszánt kutató, tenni vágyó. Félő, hogy ha „összeroppan” a kinti gazdaság, akkor amit eddig nem tárt és kutatott fel senki, az örökre elvész, annak örökre nyoma vész!