Varga Ottó atya halálára - Koltai András piarista levéltáros megemlékező írása
A december 12-én elhunyt Varga Ottó atyára emlékezik írásával Koltai András piarista levéltáros.
Varga Ottó atya neve három évtized óta összefonódott az Őrséggel. Hozzátartozott a tájhoz, mint a dombok, az erdők és az elszórt házcsoportok. Az állandóságot jelentette a helyiek számára, akik minden héten rajta keresztül találkozhattak Istennel az őriszentpéteri, a kondorfai vagy a bajánsenyei templomokban, és láthatták elrobogni a „misebuszt”, amellyel az idősebbeket szállította vasárnaponként a szentmisére. És sokan voltak azok is, akik látogatóként az ő közvetlen és humoros szavain keresztül találkoztak az Őrség két fő értékével, az őriszentpéteri és a veleméri templomokkal. Ő lehelt igazi életet a középkori falakba. Mindenkihez volt kedves szava, idegenekhez és ismerősökhöz egyaránt, de mindenekelőtt a fiatalokat, hittanosait és ministránsait kedvelte.
Hogy mennyien és mennyire szerették, azzal ezüstmiséjén szembesültem. Sem addig, sem azóta nem láttam hasonló méretű papi jubileumi ünnepséget. Az őriszentpéteri templom melletti óriási mezőt a forró nyári meleg ellenére teljesen megtöltötte a papok és hívek sokasága. Az egész óráig tartó prédikáció, majd a bőséges vendéglátás is a hagyományos búcsúkat idézte, de ezek az emberek ezúttal nem búcsút nyerni, hanem Ottó atya kedvéért mentek oda.
Egyszer Kondorfán táboroztunk a cserkészekkel, és vasárnap az ottani templomba mentünk misére. A fiatalok láttára fölállította a híveket, átültette őket a templom egyik oldalára, hogy a cserkészek ülhessenek a másikba, majd eldobta előre elkészített prédikációját, és inkább néhány tanulságos történetet mesélt el, amelyek vele történtek. Pontosan emlékszek rájuk. Az egyik egy esküvőn történt, amelyet a veleméri templomban tartott. Az egyik tanú a kutyájával együtt jelent meg, de Ottó atya a kutyát nem engedte be a középkori templomba. Ezért a tanú sem jött be, mert – ezek szerint – a kutyája fontosabb volt számára, mint a barátja. A másik történet arról szólt, hogy egy ízben református esküvőt látott az őriszentpéteri plébániához közeli, templomszeri vendéglőben. Ezt elmesélte református lelkész kollégájának, aki nagyon csodálkozott, mert nem tudott a városban semmiféle református esküvőről. Kiderült, hogy egy olyan „mobilpap” végezte a szertartást, aki a megrendelők igényei szerint, „felekezeti elkötelezettség nélkül” dolgozik: ha kell akár keresztel is. Isten elvárásai itt is alulmaradtak az emberi igényekkel szemben.
Mindezt azért mondta el, mert mindennél fontosabban tartotta, hogy a fiataloknak is szilárd értékrendjük legyen, ahol Isten és Egyháza foglalják el az első helyet, minden más előtt. Az ő életében is így volt.
Idén augusztus 10-én, a Kondorfától Bajánsenyéig végigsöprő óriási viharban kidőltek az őriszentpéteri plébánia előtti óriási lucfenyők is, amelyeket még ő telepített. A fákat újra lehet ültetni, Ottó atya azonban hiányozni fog alóluk. Ugyanakkor viszont most már örökké hozzá fog tartozni a folyamatosan megújuló és mégis állandó őrségi tájhoz. Mennyei őrként fog állni álljon Isten és ember találkozásánál, mint ahogy azt teszi sok száz éve a Zala fölötti dombhát szélén meghúzódó őriszentpéteri templom is, amelynek sírkertje most Ottó atya földi maradványait is befogadja.
Szöveg: Koltai András
