Szentéletű pap volt - Emlékezés Werner Alajosra
November 8-án emlékeztünk meg Werner Alajos atya halálának 40. évfordulójáról.
A XIX. század elején Pozsonyban volt hazánk hangszerkészítő központja. A Werner-család ennek kapcsán került Bajorországból Magyarországra, és szerzett hírnevet a zongoragyártással. Alajos atya, bár Tiszakécskén született 1905-ben, gyermekéveit Pozsonyban töltötte. A hangszeres környezet hatással volt a zene iránti vonzalmára. Az érettségi után kapucinusnak jelentkezett, de gyenge testalkata miatt nem nyert felvételt. Géfin Gyula, az ismert egyháztudós pap ajánlatára lett a szombathelyi egyházmegye kispapja, ahol Mikes János püspök figyelt fel elhivatottságára, és muzikalitására. Ő támogatta hittudományi és zeneakadémiai tanulmányait.
1928-ban szentelték pappá, amit Rómában a Gregoriana Egyetem egyházzenei tanszékén való tanulás követett. A magyar tanulók közül elsőként szerzett „musica sacra” doktorátust, budapesti teológiai doktorátussal együtt.
Szombathelyen megszervezte nagyhírű kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist. Csodálatos pedagógiai érzékkel és szakszerű neveléssel az együttes száztagú kórussá nőtt fel.
Már 1936-tól óraadó tanára lett a Zeneakadémiának, az egyházzene tanszéken. Életrajzírói Kodály Zoltánnal való barátságáról írnak, és megemlítik, hogy nagy zeneszerzőnknek gyóntatóatyja volt. Munkatársai közé tartozott Harmath Artúr, Bárdos Lajos, Forrai Miklós.
A szombathelyi kórussal a legnagyobb sikert 1938-ban, a Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplésük hozta. Érdekes kis történet: Eugenio Pacelli bíboros, mint pápai követ, akit XII. Pius pápa néven ismert meg a világ, aranyórával jutalmazta szereplésüket. Alajos atya azt azonnal zálogházba adta, és a szegények közt szétosztotta az árát. Mint annyi mást, a II. világháború megakadályozta kórusa hírnevének növekedését.
A háború után fontos alkotói időszaka következett. Több írása mellett Bárdos Lajossal 1948-ban megszerkesztették népénekes-könyvet, mely a ma is használt Hozsanna imakönyv első megfogalmazásának tekinthető. Ugyanebben az évben Harmat Artúrral Cantus cantorum címmel szertartáskönyvet adtak ki, karnagyok, kántorok számára.
1948-ban a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke lett, bár mindig a Szombathelyi Egyházmegye tagja maradt. Egy év múlva a Zeneakadémián megszűnt az egyházzene oktatása, ezzel ottani tanári állása is véget ért. A Regnum-beli fiatalokkal tovább foglalkozott, bár tudta, hogy ezért börtön is várhat rá. 1961. február 6-án bekövetkezett, amire számított. Hatvannyolc paptársával együtt letartóztatták. A per vége: öt év börtön, és vagyontárgyainak – zongora, írógép és könyvek – elkobozása. Kodály Zoltán megkísérelte kiszabadítását, de ő azzal utasította el: „Vagy mindenkit, vagy engem sem.”
A börtönben is kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Igyekezett lelket önteni fogolytársaiba, még gyóntatott is. 1963-ban amnesztia folytán (Hruscsov – Kennedy bécsi találkozójának következményeként) kiszabadult. A Főváros egész területéről kitiltották, így került Celldömölkre. Ott is rögtön kórust szervezett, hittant tanított és, felújíttatta az orgonát.
Szabadsága nem tartott sokáig. 1964 decemberében ismét letartóztatták „a népi demokratikus rend elleni vétségért”. Három év múlva szabadult engedménnyel. Bár a börtönévek egészségét megviselték, ő azt állította: az ötévi szenvedést nem cserélné fel öt évi római tartózkodásért. A szabadulást rendőri felügyelet követte, nem hagyhatta el Budapest területét. Kodály Zoltán visszaszerezte zongoráját, újabb együttese, a máriaremetei kórus írógépet vásárolt számára, és könyveinek egy részét visszakapta.
Még a fogság idején elkezdődött a II. vatikáni zsinat (1962–65.), melynek nyomán szükségessé vált a liturgikus szövegek magyarra fordítása. A börtönben írta meg éppen 50 éve, 1968-ban magyar nyelven Mercedes-miséjét, a Fogolykiváltó Boldogasszony tiszteletére. Szabadulása után részt vett a zsinatot követő reformmozgalmakban, melyek a liturgikus szövegek magyarra fordítását végezték. 1972-ben készült el Négy passió-ja, szintén magyar nyelven, háromszólamú vegyes karral.
Aranymiséjét 1978 nyarán még megtartotta. A börtönévek megviselték egészségét, negyven éve, 1978. november 8-án szívinfarktus következtében elhunyt. Előbb a Farkasréti temetőben temették, majd Máriaremetén a kegytemplom melletti kertben talált örök nyugalomra. Tiszteletére a szombathelyi Székesegyház kórusát róla nevezték el.
Ismerősei emlékeiben így él: anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Mindig reverendában járt, más öltözéke nem is igen volt. Magára sajnált költeni. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett. Sokak szerint a boldogok sorában lehetne a helye...
