Karacsitól Szombathelyig – Kondul a harang, él a hit, ébred a hivatás
A pakisztáni Karacsiból tavaly március végén azért költözött Szombathelyre a James család, mert szerették volna, hogy gyermekeik erősek maradjanak a keresztény hitben. Kopogtattak, ajtót nyitottunk. És ajándékot kaptunk a jelenlétükkel. (www.magyarkurir.hu)
Nehéz út áll mögöttük, ha arra gondolunk, hogy otthon hagyták szeretteiket, a nagyszülőket, testvéreket, unokatestvéreket, a házukat, állásukat, iskolájukat, barátaikat, hagyományaikat, és egy számukra idegen környezetbe érkeztek. Egy olyan városba, ahol jellemzően nem élnek külföldiek, főként nem ilyen távolról érkezettek.
Ugyanakkor könnyű út áll mögöttük, ha arra gondolunk, milyen sok üldözött, köztük számos keresztény vág neki a világ veszélyes útjainak azért, hogy megmeneküljön a háború, a terrorizmus, az üldözés elől. Ők biztonságos úton érkeztek, menedékjogot kaptak mint hitükért üldözött keresztények, és egy olyan városban fogadták be őket, ahol az idegen nyelven beszélő, más bőrszínű ember ritka. Mégis – vagy éppen ezért – úgy érzik, az egész város ismeri őket, ismeretlenül is köszönnek nekik az utcán, beszélgetnek velük, hívják őket otthonaikba.
Ajtót nyitottunk, hiszen a 98 százalékban muszlim országban a szélsőségesek jelentősen korlátozzák a vallásszabadságot. Napjainkban nagy nyilvánosságot kapott Ászja Bibi története, az ötgyerekes édesanyáé, aki nyolc évet töltött börtönben, nemrég szabadult, de még nem hagyhatta el Pakisztánt (2018. november végén – a szerk.), ahol a radikális tüntetők halállal fenyegetik. Története sokat elárul erről a világról, ahol hamis vádak alapján halálra lehet ítélni valakit csak azért, mert keresztény. És az ázsiai országban mindennaposak az ehhez hasonló esetek. Richard, a családapa elmeséli, hogy mindenkiben ott van a félelem. A nagy ünnepeken rengeteg rendőr, biztonsági őr vigyázza a keresztényeket a radikálisoktól. Ma már nem lehet új templomot építeni, az új épületeik közösségi házak. A keresztények nagy része elmenne, ha tehetné, és lassan, csendben sokan el is hagyják az országot. Nem sok ajtó nyílik meg előttük, ezért a legtöbben Malajziába mennek, ahol munkát ugyan kapnak, de állampolgárságot nem.
Székely János püspöktől megtudtuk, hogy a család azért adta be a menedékkérelmét más országok mellett Magyarországra, mert hallott arról, hogy itt együtt éreznek az üldözött keresztényekkel. A Sant’Egidio közösségen keresztül jutottak el a püspökhöz, egyéves vízummal érkeztek hazánkba, ahol aztán a Bevándorlási Hivataltól megkapták a tartózkodási engedélyt.
Milyen volt megérkezni? Érkezésük másnapján, az első misén a székesegyházban úgy érezték, mindenki őket nézi. Aztán a kezdeti bizonytalanság után végig ott voltak a szombathelyi karitásztáborban, amely már önmagában is csoda: a segélyszervezet munkatársai és önkéntesei nyolc héten keresztül hetente 150-200 gyereket táboroztatnak nem szűnő lelkesedéssel. Sharon, az édesanya jelenléte tovább gazdagította a szép kezdeményezést: idén először angoltábort is tartottak a gyerekeknek.
Szeptembertől a család gyerekei a Brenner János-iskolába járnak, Roseann a gimnáziumba, Rylan az általános iskolába. Sharon a Karitász Fairplay kávéházában dolgozik pincérként, Richard is a Karitásztól kapott munkát. Hálásak a sok barátért, a befogadásért, vidáman mesélik, hogy néhány szombathelyi pap olyan lett számukra, mintha ők volnának a rokonaik. Milyen szép tanúságtétele ez annak, hogy a hit testvérekké tesz minket! Az üldözött keresztények jelenléte gazdagítja ezt a szép, nagy családot, az Egyházat, amely befogadja őket.
A tizenöt éves Roseann a katolikus Brenner-iskola, a karitásztábor, a templomi közösségek világába került Szombathelyen, és láthatóan megtalálta a helyét. „Nagyon jó, hogy egy keresztény országba jöttünk, és szabadon gyakorolhatjuk a hitünket, nagyon szeretünk templomba járni” – mondja. Rylan csendesebb, de a szeme állandóan mosolyog. Meglepődöm, amikor azt mondja, hogy pap szeretne lenni. „Ez az álmod?” – kérdezem. „Már eldöntöttem” – válaszolja határozottan. Tudja, hogy négy év gimnázium után hat év szeminárium vár rá, erre készül, és büszkén mutatja kis oltárát a könyvespolcon, Brenner János képével, szentképekkel, a budapesti augusztus 20-i körmenet fényképével. Nagyon szeret ministrálni, és minden érdekli, ami a vallással kapcsolatos, még azt is megszámolta, hogy 386 lépcső vezet fel a székesegyház harangjához. Székely Jánostól megtudtuk, hogy Youtube-ról megtanulta a templomi énekeket is, a litánián mindig megtapsolják az idősek, amikor énekel.
Sharon angoltanár, iskolavezető volt Karacsiban. Richard egy nagyáruház üzletvezetője volt, a gyerekek pedig a jó hírű, színvonalas Saint Patrick katolikus iskolába jártak, ahol édesanyjuk is dolgozott. Nem szenvedtek hiányt másban, mint a kereszténység szabad gyakorlásában. Karacsi több mint húszmilliós város, és lakosságának 98 százaléka muszlim, ugyanez az arány az egész országot tekintve. Az édesanyának egyre gyakrabban mondták, hogy ötven felé közeledve ideje áttérni az iszlám hitre ahhoz, hogy a mennybe kerülhessen. A gyerekek nem a harangszót, hanem az imám hívó szavát hallották nap mint nap. „Mi már erősek vagyunk a hitünkben, de a gyerekeket féltettem, nagy volt a nyomás, nem akartuk, hogy elveszítsék a hitüket” – mondja el Richard.
Milyen természetes számunkra, hogy szól a harang, vasárnap megyünk a misére, a tereken is állíthatunk karácsonyfát. Sharon és Richard még megélték ezt gyerekkorukban, karácsony előtt platós kocsin húszasával járták a környéket ünnepi dalokat énekelve. Ma már nyoma sincs ennek Pakisztánban, keresztény szimbólumokat sem lehet kitenni, mert a szélsőségesek lerombolják. A vallási pártok a legveszélyesebbek, mondják. A pártokon kívüli muszlimok nem foglalkoznak a keresztényekkel, akik az otthonuk falai között, csendben élik meg a hitüket. Mindezzel együtt – meséli Székely János –, miután elmondták, hány keresztény tartozott Karacsiban a plébániájukhoz, nem értették a kérdést, hogy közülük hányan jártak rendszeresen misére. Számukra evidens, hogy minden keresztény jár szentmisére. Ők Szombathelyen, ahol végre megtehetik, mindennap elmennek. Valóban, az üldözött keresztények jelenléte ajándék a biztonságban élő keresztény népek számára.
Nagyon várják, hogy a szombathelyi keresztény közösséggel együtt, szabadon élhessék meg a karácsonyt, élvezzék a sok programot. „Pakisztánban a karácsony nemzeti ünnep” – mesélik mosolyogva. Az utcákon nincs ugyan felállítva karácsonyfa, semmi nem emlékeztet a karácsonyra, viszont munkaszüneti nap van: december 25-e ugyanis Muhammad Ali Dzsinnah, Pakisztán alapítója születésének évfordulója, ezért tudják a keresztények munkaszüneti napon ünnepelni Krisztus születését. Már advent első napján felállítják a karácsonyfát, kidíszítik a házat, 24-én reggel mindenki meglátogatja a nagyszülőket, süteményeket sütnek, amelyekből még nem szabad enni, csak este, a mise után. A helyzettől, a fenyegetettségtől függően igyekeznek elmenni az éjszakai misére, ami tizenegykor kezdődik, így egy óra körül élnek haza.
Idén békében, biztonságban ünnepelhet a család. Hálásak Székely János püspöknek, hogy befogadta őket a Szent Márton-házba és Tuczainé Régvári Mariettának, a szombathelyi Karitász vezetőjének, aki munkatársaival naponta egyengeti útjukat. Hálásak Szombathelynek, amiért barátságosan fogadták őket, és a harangoknak, amiért közvetlenül az otthonuk szomszédságában hirdetik fáradhatatlanul a kereszténység örömhírét. Velük beszélgetve szinte kézzel foghatóvá válik az evangélium öröme, a vendégszerető családtól kapott pakisztáni ételek fűszeres illata mellett belengi a házat a hit „jó illata”. „Az öröm a szabadság dala” – tanítja Kahlil Ghibran prófétája a népnek. A hitről, szentmisékről, hittanórákról, karitásztáborról beszélgetve ez az öröm ott ragyog az arcukon. „Tanulhatunk tőlük – mondja róluk Marietta –, mindig mosolyognak, kedvesek, tiszta, őszinte a tekintetük. Nem csoda, hogy mindenki szereti őket a városban.”
Thullner Zsuzsanna-Fotó: Merényi Zita
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.
