Méltók vagyunk-e Krisztushoz? - Vízkereszt ünnepe Szombathelyen
A IV. század elejétől kezdődően lett Vízkereszt napja liturgikus ünneppé és ennek szokása gyorsan elterjedt előbb keleten, majd nyugaton. A keresztények körében 312–325 között kezdett terjedni, mint Jézus Krisztus születésének, keresztségének, a kánai menyegzőnek és a Háromkirályok (napkeleti bölcsek) látogatásának ünnepe. A Székesegyházban Székely János megyéspüspök mutatott be szentmisét.
A szertartás a vízszenteléssel kezdődött. Püspök atya megáldotta a sót és a vizet, majd a sót a vízhez adta és a szenteltvízzel meghintette az egybegyűlt híveket.
Szentbeszédében - a három ma ünnepelt esemény közül - Jézus keresztségére és ezzel párhuzamosan a mi keresztségünkre irányított a a hívek figyelmét. Miért áll be a bűnbánók közé, hogy megkeresztelkedjen? - tette fel a kérdést Székely János. Azért, mert magára akarta venni a világ bűneit, adta meg a választ. A keresztvíz előre jelzi Jézus kereszten kiontott vérét. Megkeresztelkedni annyit jelent mint befogadni Istennek a végtelen, önmagát odaadó szeretetét amellyel a kereszten életét adta értünk. Kereszténynek lenni annyi, mint Isten ölelésben élni, mondta Székely János.
Másik gondolatával a Bibliára, Szent János első levelére irányította a hívek figyelmét a megyéspüspök. Az apostol egy helyütt ezt írja: "Jézus nem csak víz által, hanem víz és vér által jött." Utal ezzel a Szentírás egy tévtanításra, amikor sokan azt tanították, hogy Jézusban az Isten ereje megjelent a keresztségkor, amikor a Szentlélek betöltötte. De ez az isteni erő elhagyta őt a halála előtt. János apostol ezzel szemben fogalmazza meg gondolatát: a kereszten is, a kínok között is az élő Isten volt jelen. Néha ugyanez a tévtanítás megjelenik a mi életünkben is, mondta Székely János. Sokszor azt képzeljük, hogy amíg az életünk szépen folyik, addig velünk az Isten. De amikor jön a kereszt ideje, a szenvedésé, akkor azt gondoljuk, hogy Isten elhagyott minket. Pedig soha nem vagyunk annyira közel Krisztushoz, mint amikor vele együtt keresztet hordozunk, amikor hitünk, szeretetünk nagy döntéseit meghozzuk. Tudjuk-e hinni, hogy ilyenkor is velünk az Isten?
Harmadik gondolatával a régi keresztelési gyakorlatra, az alámerítésre utalt a megyéspüspök. A jelenet azt is kifejezte, hogy - mintegy hullámsírban - meghalt a régi ember és feltámadt az új. Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy meghalok önmagamnak, a bűnnek és feltámadok egy új életre: az önátadásra, nagylelkűségre, szeretetre. Ez nem is egy egyszeri pillanata az életünknek, hiszen a keresztségünk nem befejezett. Ahogy Szent Pál fogalmaz: nap mint nap el kell temetkeznünk Krisztusban, hogy vele együtt feltámadjunk.
