Kováts Ferenc
Kováts Ferenc gencsapáti káplán életéről, haláláról Kapiller Ferencet, a káplán rokonát kérdeztük.
– Ahhoz, hogy Kováts Ferenc egykori gencsi káplán életét jobban megértsük, elengedhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk az édesapjáról, id. Kováts Ferencről is, aki a zalaegerszegi egyházi élet egyik meghatározó alakja volt, épp ezért a 2. világháború után a rendszer szemében nemkívánatos személy volt. Mit tudhatunk az ő életéről, miért számított osztályidegennek?
– Részben kortárs unokaként, de kellő időtávból visszatekintve mondhatjuk róla, hogy történelmi személyiség volt, illetve lehetett volna, ha a kommunista kurzus nem kényszerítette volna őt visszavonulásra a politikai élettől.
1902. október 4-én született, Assisi Szent Ferenc napján (– nomen est omen). A népes család legkisebb tagjaként apja betegsége miatt – aki huszár törzsőrmesterként szolgált, de gazdálkodott is – korán kezdte a felelős felnőtt életét: tizenhét évesen nagykorúsították, hogy ő lehessen a családfenntartó. Ebben a döntésben komoly szerepe volt hitoktatójának, Pehm Józsefnek, aki ismerte a család helyzetét, és azt javasolta, hogy tanulja meg a gazdálkodást. Elküldte aranykalászos tanfolyamokra, aminek nemcsak az volt az értelme, hogy megszerezze a gazdálkodáshoz szükséges ismereteket, hanem az is, hogy széles kapcsolatrendszere alakult ki az egész megyében, majd országosan is – civil és egyházi vonalon egyaránt –, ami megalapozta későbbi politikai szereplését. Ifjú korától jogász szeretett volna lenni – tehetsége, rátermettsége a későbbiekben igazolódott –, de sorsa így más irányt vett: egész élete szervesen összefonódott a mezőgazdasággal. Birtokát mintagazdasággá alakította; tudását és tekintélyét a politikai térben mindvégig a kisbirtokos gazdatársadalom javára igyekezett fordítani.
Számos tisztsége közül csak néhányat említsünk. A zalaegerszegi Gazdakör első elnöke. Városi képviselőtestületi tagként a mezőgazdasági bizottság elnöke, de tagja a Zala vármegye Törvényhatósági Bizottsága közgyűlésének is. A harmincas évek közepén a Kisgazdapárt szervezkedésében vesz részt, 1941-től a Parasztszövetség tagja. 1945-től a Kisgazdapárt színeiben parlamenti képviselő; egy ideig szerkeszti a helyi kisgazda szellemiségű lapot. Az 1947-es („kékcédulás”) választásokon a Demokrata Néppárt megyei elnökeként lett parlamenti képviselő. Megválasztják a Barankovics párt országos alelnökének és az agrártagozat vezetőjének. Egyik országgyűlési felszólalásában arról beszélt, hogy a mezőgazdaság a kormányzat mostoha gyereke. Több támogatást érdemelne, mert „a demokrácia alapbiztosítéka a kenyér”. Ekkortól válhatott id. Kováts Ferenc a kiépülő kommunista diktatúra szemében ellenséggé, akinek politikai hitvallása a keresztény hit és erkölcs alapján a „revolúció nélküli evolúció” volt. Ebbe nem fért bele semmiféle jobbos vagy balos politikai szélsőség. (Rákosi Mátyás 1945-től nyolc évig volt Zala megye országgyűlési képviselője!)
– Kováts Ferenc káplán 1932. május 24-én született, a család harmadik gyermekeként. Milyen volt az ő gyermekkora?
– Gyermekkorát részben a családtagok elbeszélései, visszaemlékezései alapján tudjuk rekonstruálni. Igazában élte az akkori „átlag” gyermek életét öt testvérével, más családok gyermekeivel. Az istállóban, udvaron háziállatok, lovasszekerek, gyerekzsivaj, sírás és kacagás – az élet hangjai. Ami mégis megkülönböztette őt: kedves, türelmes, mindig mosolygós gyermek volt. Elvonulva, csendesen tanult; szinte véletlenül derült ki, hogy valamelyik tantárgyból mennyire tehetséges. A gyermeki provokációk elől igyekezett kitérni, kerülte a konfliktusokat. Szelídsége mellett azonban nagyon bátor volt. Mikor ’45 húsvétja előtt apja nem tért vissza időben a városból – ekkor kint laktak a gógán-hegyi hajlékban –, elment utána, hogy segítsen, hogy védje őt. Nem volt még tizenhárom éves, és bombázástól is lehetett tartani!
Ami azonban a leglényegesebb, hivatását is meghatározó körülmény, az az imádkozó és dolgozó család. Minden napjukat „a Jézus nevében” kezdték, és Istennek hálával fejezték be. Déli harangszókor nem maradhatott el az Úrangyala imádság; a vasár- és ünnepnap náluk valóban ünnep volt. Így vall erről a gencsapáti káplán egyik utolsó prédikációjában: „Családi szentély nélkül soha nem léphetett volna egyetlen pap sem az Úr szentélyébe, az Isten oltárához.” Bár a dolgos éveket erősen megterheli 1929-től egy kezességvállalásból származó kamatos adósság – másfél évtizedig kell fizetni –, a gyerekek közvetlenül nem érzékelik a „megszorításokat”. A fiatal házigazda szigorúan vezeti a gazdaságot, de mindenkinek segít, aki kéri. Sokan kérik. Tekintélye van a paraszti világban, a városban és papi körökben egyaránt. (A családi hagyomány szerint Mindszenty jobb keze két évtizeden át; egy időben a megye papsága őhozzá járt miseborért.) A válságokon, váltásokon úrrá levő állandóság a családot összetartó hit, remény, szeretet. Ennek látható kifejezője a nagyszobában fali tartón mindvégig ott álló Mária- és Jézus Szíve-szobor. Házi könyvtárukból – mesés könyvek, Donászy Ferenc-, Vas Gereben- és Jókai-regények, indián-könyvek mellett – nem hiányzott a biblia, Kempis Tamás, Kis Szent Teréz, Prohászka és sok más nagy lélek műve. A postás rendszeresen hozta a katolikus kiadványokat.
A „családi szentély” része Marton Boldizsár – a karmelita Marcell atya – emléke, aki tanárként tíz évig lakott náluk, és a nagynéni, Kováts Margit – Mangi – jelenléte, akinek nagy szerepe volt Marcell atya hivatástörténetében.
– A szemináriumi évek alatt lelkinaplót vezetett, amelyben őszintén vall lelki küzdelmeiről, belső vívódásairól is. Mi jellemezte ezeket a szemináriumi éveket, milyen kétségek gyötörték?
– Egy zaklatott iskolaév után – a részletekre később visszatérhetünk – erős elhatározással, érett hivatástudattal érkezett végzősként Szombathelyre. A Szűz rajongó tiszteletét a szülői házból hozta magával, amely találkozott a szeminárium máriás lelkületével: „per Mariam ad Jesum”. „De kár, hogy csak most, tizenhét éves koromban jutottam ide” – írja naplójában. A rektor úrtól kapott mellényt „viselni akarom, míg vagy reverendával, vagy barátcsuhával fel nem váltom”.
Papi/szerzetesi hivatásával kapcsolatban nem merült fel kétely, azonban érzékelte a külső veszélyeket a nagypolitikában – okkal félthette szüleit, testvéreit –, és a szemináriumban is sok akadály, bizonytalanság nyugtalanította. Eiciótól félt, vagyis attól, hogy elküldik a szemináriumból. Egy évig valóban „pihentették” egészségi állapotára hivatkozva. Tartott tőle, hogy nem veszik vissza; aggályosságából spirituálisa menti ki.
A napló több részletének tanúsága szerint Ferenc gyakran szenvedett bűnei – vélt bűnei –, gyöngesége, méltatlansága miatt – találunk túlzó, végletes megfogalmazásokat is. Sokszor vádolja magát. Elkeseríti a lelki szárazság, az imádkozni nem tudás. Érzi a gonosz működő jelenlétét. Önmagát folyton tisztítja – Szent Ignác-i gyakorlat szerint („contra agere”). „A lelkiélet ne a sátán elleni küzdelem, hanem Isten-közelítés legyen” – írja még 1950 tavaszán. Hat évvel később: „Oratio, silencium, mortifikáció szelleme. Nem, bennem ezekből egyáltalán nincs semmi. Hanem: az ördög újra és újra követeli lelkemben vélt örökségét; és természetem materiális összetevője (...) istentiszteletlenségre visz. Csak a kegyelem ereje őriz a tagadástól.” S még: „A Jóisten megvonja egy időre kegyelmeinek bő áradását. Szeretetének jele. Így akar megedzeni, megacélozni. Fájdalmas, de ha Érette viselem, érdemszerző. Ezzel is keresztre feszít, s a Keresztrefeszítetthez leszek hasonlóbbá. Vajon nem méltóbb előkészület-e ez a papszentelésre és az újmisére Örök Főpapunkhoz, Jézushoz, a Salvator Crucifixushoz?” – Szent Pál zsidókhoz írt levelében olvassuk: „...olyan főpapunk van, aki (...) hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve.”
„Félig misztikus” – vallotta róla egyik kurzustársa; részben ezzel függhet össze érzelmi hullámzása. Mintha Alacoque Szent Margit misztikus élményét szemlélnénk, mikor a szívcsere kegyelméért könyörög: „Jézus Szentséges Szíve, nincs már reményem másban, csak Benned. Vedd szívemet a Tiedbe, és égess ki belőle mindent! Égesd el egészen, hogy a régi embernek, az emberi emberszívnek még hamuja se maradjon. Veled és Belőled akarok már élni mindörökké: Neked és jóillatul Istennek akarok elégni. Tüzet, égi tüzet helyezz szívem helyébe – és akkor nem leszek többé reménytelen, szerencsétlen!”
– Rendkívüli módon érdeklődött és vonzódott a pálos rendhez. 1955-ben egyszerű fogadalmat is tett. Mi vonzotta a rendhez, miért érezte azt a magáénak? (Lelkinaplójából az is kiderül, hogy nem volt számára egyértelmű, hogy mi is az ő hivatása: a lelkipásztorkodás vagy a csendes elvonuló életáldozat?)
– Az 1954/55-ös tanévre került a győri szemináriumba P. Máthé Péter örökfogadalmas pálos szerzetes, aki körül kis csoport alakult azokból, akik többet akartak tudni a rendről; így jelentkezett Ferenc is. Könnyen fölfedezhette a rokon mélységeket a rend szelleme és az ő „belső története” között. A pálos lelkiség főbb vonásai: Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya tisztelete; a magány, a csend keresése; kontempláció, imádság, vezeklés, engesztelés, böjt; magyarság-gondolat; az őrangyalok kultusza; a Szent Vér tisztelete; misszió: a viharokból a megdicsőülésre vezetni a lelkeket. Külön szépsége és értéke a rendnek, hogy nem szorgalmazza a szentté avatási pöröket: minden pálosnak szentként kell élnie és meghalnia.
Hite szerint Kis Szent Teréznek és Alacoque Szent Margitnak tett ígéretéért – küldetés az oroszokhoz vagy a szomszéd népekhez – ők eszközölték ki neki a papság kegyelmét, és ők vezérelték ebbe a rendbe, hogy hivatását betöltse: „szeretetből szenvedni”.
– 1956. június 17-én volt a papszentelés, majd augusztus 14-én kapta meg püspökétől a kinevezést a gencsapáti káplánságra. Kezdetben a falusiak idegenkedtek tőle, ez megnehezítette mindennapjait. De csakhamar kiderült, hogy a szemináriumi évek alatt csendes, zárkózott, önmagával szemben szigorú fiatal káplán nagyon jól kijön a gyerekekkel, szót ért velük. Mi volt a feladata Gencsapátiban, hogyan telt az a két év, amit káplánként ott töltött?
– Több okból is nehéz volt az indulás. Őelőtte ott volt segédlelkész a helyi születésű Bodorkós Gilbert bencés – „kincés” – atya; sokan sérelmezték, hogy „az új káplán miatt kellett távoznia Zalaegerszegre”. Kezdettől neki kellett beszedni a hátralékos adókat, ugyanakkor hónapokig visszatartották az állami fizetését. Nem volt szerencsés a nagybáty plébános, Herold József rokoni „gyámsága” sem. „Túl fiatal, nem bír majd a gyerekekkel” – ilyen vélemények járták a falut.
A plébános mellett a Szent Jakab templomban működött, de szolgált a filiában is, Gyöngyösapátiban és a hegyi Szentkúton, továbbá helyettesített Perenyén és Pösében, illetve Sárváron is. A keresztelőket és esküvőket ritkábban, a temetéseket annál gyakrabban ő végezte. Fontos feladata volt a gyerekek hitoktatása hat, majd hét csoportban. Megtalálta velük a hangot. Diavetítésekre hívta őket; pénzén ajándékkönyveket vásárolt, ministránsainak bőrfocit vett. S ami még népszerűbbé tette őt, az a karácsonyi pásztorjáték megrendezése. Férfikórust szervezett, s ünnepeken az ő karmestersége alatt húsz-harminc férfi énekelt. De tudott segíteni az idősebb falubeli szőlősgazdáknak is: „Idesapjától” ő tanulta meg legjobban a metszést, amivel nagy tekintélye lett néhány bizalmatlan és az Isten szavára kevéssé nyitott gencsi híve előtt is. Gyónni sokan jártak hozzá; szükségesnek látta a meglévő gyóntatószék mellett egy újat beállítani, ami azonban csak halála után készült el. Nevéhez fűződik a Szent István templom (Apáti) sekrestyéjének bővítése is – a minden szempontból ínséges időkben.
Prédikációinak gyűjteménye nem kevésbé fontos hagyatéka a nagy léleknek, mint a szemináriumban írt vallomásnaplója; annak folytatásaként értékelhető. Mondanivalóját olyan fogalmak, megérlelt, megszenvedett gondolatok köré szervezte, amilyenekkel lelkinaplójában találkoztunk már. Gyümölcse pedig a megnyilvánuló hit: lélek és élet.
– Mint ismert, 1958 húsvétja előtt verték meg az ávósok, majd Szombathelyre vitték kihallgatásra, ahol nem válogattak a kihallgatási eszközökben. Mi történt pontosan?
– Az 1958. újévi szentbeszédéből idézünk: „Vajon mit tartogat a beköszöntő újesztendő, vajon milyen hivatást szán nekünk az, Aki az időnek határát kimérte?” – Amit tudhatunk Kováts Ferenc káplán megveretéseiről, azt jórészt közvetett adatok alapján ismerhetjük. Orvoshoz nem engedték, s megfenyegették, hogy családtagjait sem kímélik, ha beszél.
Március 29-én, virágszombaton Gencsről biciklivel közlekedve meglátogatta Kovács Imre kőszegi káplánt – akit kegyetlenül megvertek a hitoktatás melletti kiállása miatt, és képtelen volt ellátni feladatát –, hogy megbeszéljék a nagyheti, húsvéti helyettesítéseket. Hazafelé tartva a kőszegfalvi–nemescsói elágazásnál autóval utolérték ávós tisztek; ütötték-verték, rúgták, amíg bele nem esett az árokba. Berendelték Szombathelyre, a Király utca–Malom utca sarkán álló hírhedt ÁVH-épületbe, kihallgatásra. Pontosan hogy’ történt a kihallgatás, nem tudjuk – Hencz József („Bunci”) atya „gondolkodási álláspontról” beszélt –, de valaki fültanúja volt a szomszéd helyiségben Ferenc ütlegelésének. Az egyik „nevelő” rászólt a társára: „Ne üsd, ne rúgd tovább, nem mozog! Nem látod, hogy nem lesz már belőle ember?”
Léleknagyságát mutatja, hogy a következő heti nagypénteki prédikációjában így vall: „Nem számonkérni és nem gyűlölni jövünk mi Krisztus keresztjéhez, hanem azért, hogy erőt és vigasztalást merítsünk tőle.” (ápr. 4.) Majd pedig Dávid zsoltárát idézi: „Ha a halál árnyékában is járok, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy; a Te vessződ hatalma és szeretete megvigasztal engem.” (ápr. 20.)
– Lelkipásztorkodása miatt vonta magára a rendszer képviselőinek figyelmét, vagy ez az apai „örökség” miatt volt? Vagy közrejátszott esetleg az is, hogy ’56-ban segítette az őt arra megkérőket a nyugatra szökésben?
– Egy 1951. januári naplóbejegyzésben idézi – franciául! – püspöke megnyugtató szavait (amikor az elküldésétől tart): „Te nemcsak egy szám vagy a szemináriumban. Apád miatt és buzgóságodért (egyaránt) becsülünk téged.” Átfordítva a gonosz nyelvére: igen, az apa keresztény/magyar politikai örökségként az „ős ok”, de fia „saját jogon” is kiválthatta a hatalom gyűlöletét. – S most az időben vissza kell térni odáig, ahol az első kérdés válaszát abbahagytuk: az ún. „fordulat éve” történéseiig.
1948 őszén – a Mindszenty-per „előjátékaként” – az egerszegi Zárdából államosított tanítóképzőben diáktiltakozást provokált ki az új tanári kar vezetése. Az iskola fegyelmi bizottsága tíz tanulóval szemben súlyos ítéletet hozott, ebből négynek az ügyét felterjesztették a miniszterhez azzal a javaslattal, hogy a legsúlyosabb iskolai fegyelmi büntetést alkalmazzák velük szemben. A közoktatásügyi miniszter négyüket az ország összes középiskolájából örökre kizárta. Egyikük, Kováts Anna, ifj. Kováts Ferenc nővére – Édesanyám – így emlékszik vissza az ÁVÓ-n történt kihallgatására: „A vallatók nagyon gorombák voltak. Az egyik, talán Gál nevű, megállt előttem, mint egy gólem, szétvetett lábakkal, kezében tőrrel vagy ilyesmivel hadonászva. Egyik kezét csapkodta a tőrrel, és azt ordította: el fogjuk taposni, mint egy férget az apjával együtt!” (Újabb adalék az apa „bűnlajstromához: december végén a Mindszenty-perhez kapcsolható kihallgatásokon ismertté vált egy kormány-lista – Mindszenty mint lehetséges ideiglenes államfő kormánya –, melyben Kovács (sic!) Ferenc zalai képviselő is szerepel földművelésügyi miniszterként.) – Id. Kováts Ferencet és Annát végül is fizikailag nem „taposták el”, de amit megtehettek, megtették: Istvánt, a legidősebbet, kicsapták az érettségire készülő osztályából; Annát esperes-plébános keresztapjához menekítették Gencsapátiba, majd Kalocsára került, ahol szakérettségi letételével a Hitoktatóképző Főiskolán folytathatta tanulmányait; a két kisebb leány az általános befejezése után esti tagozaton, munka mellett tanulhatott tovább. Édesapjukat jóindulatúan figyelmeztette egyik középiskolai tanár: „most Ferkó következik. Tudják, hova készül...” – Így került egy évvel hamarabb Szombathelyre.
Mondhatjuk, hogy Kováts Ferenc gencsapáti káplán apja után kiszemelt áldozat volt, de itt minden bizonnyal „halmazati bűneset” tanúi vagyunk. Az ’56-os összeomlást követően ismerősei közül, akik vélhetően közvetlen veszélyben voltak, Ferencet többen is megkérték, hogy segítsen átjutni a határon, és ő kötelességének érezte, hogy megtegye. Volt, aki nyílt lapon megköszönte a segítséget! Ha valakiről kiderült, hogy pálos (kapcsolatai vannak), elegendő ok volt. Kritikus pont lehetett az is, ahogy összefogta az ifjúságot. A fiatalok rajongtak érte; ettől valószínűleg nem függetlenül akadozott a KISZ megszervezése a faluban. Végül nemkívánatosnak ítélhették akár prédikációi alapján is; beszéde Krisztus szava volt: igen, igen, nem, nem.
– Hogyan teltek élete utolsó hónapjai?
– A brutális megveretések után összetörve, testi–lelki fájdalmát cipelve még jó két hónapig szolgált állomáshelyén, de egészségét soha többé nem nyerte vissza. Étvágya nem volt, vagy ha evett valamit, rettenetes görcsök kínozták. Július 11-én szállították a soproni kórházba, ahol unokatestvére, a belgyógyász Brenner Ferenc várta. Néhány alkalommal tudott misézni. Először tuberkulotikus eredetű vizes hashártyagyulladást állapítottak meg, amiből meg fog gyógyulni, de a szövettani vizsgálat eredménye: daganatos eredetű hashártyagyulladás, sarcoma. A beteg menthetetlen. – Úgy látszott, hogy ő még ebből is erőt merített: a bizonyosságból, s ennek tudatában készült a végsőkre.
Augusztus 25-én bocsátották el a kórházból; a püspök kocsiján hozták haza Zalaegerszegre, a szülői házba, a Brenner-házaspár kíséretével. Ferenc kérte nővérét, hogy vele maradjon, ezért Annának és férjének három apró gyermekük sorsáról kellett gondoskodni arra az időre. S valóban, nővére végig mellette maradt, ápolta, és együtt imádkozták a rózsafüzért.
A beteg eleinte még kiment a verandára, sőt az udvarra is; a verandán vagy a déli nagyszobában étkezett – amennyire képes volt –, s a konyhában mosakodott. Aztán hamarosan nehezére esett a fölkelés is. Szívesen fogadta a látogatókat; fölkeresték a testvéreken, rokonokon kívül kedves tanárai, paptársai. Seregély Istvánt maga kérte, hogy látogassa meg. A beszélgetésekben földi dolgokról alig esett szó; a hivatásával volt kapcsolatos minden gondolata. Nem mosolygott már, de soha nem panaszkodott, hogy mennyivel többet tudna tenni egészségesen. A visszaemlékezők szerint „egész lénye azt sugallta, hogy szívesen áldozattá leszek a ti lelketekért”.
A beteg állapota minden törődés ellenére rohamosan rosszabbodott. Nagy kérése viszont az volt, hogy misézhessen a szobájában. A püspöki hivatal soron kívül elintézte, s telefonon tudatták, hogy az engedély már úton van.
Október másodika – az egyházi naptárban a szent őrzőangyalok napja. Csütörtök. Az ágy takaróján – a fekvő beteg pap mellén – kemény párna, rajta paténa az ostyákkal és kehely. Bánk atya halkan megjegyezte: Szent Lúcián, az ókeresztény vértanú misézett így a börtönben – hanyatt fekve, mellén tartva Jézus testét és vérét. Bánk atya fogta egyik kezével a kelyhet, a másikkal vezette Ferenc kezét. A szöveget végig együtt mondták. A beteg többször kérte: „álljunk meg, mert elfáradtam, pihenjünk...” Az átváltozás szavait még tudta mondani, de már áldozni a maga kezéből nem volt képes. Bánk áldoztatta meg a családtagokat is. Az engedély érvényes volt több misére, de újabbra nem tudott vállalkozni. Ez volt az utolsó: az őrangyalok miséje.
Október 4-én, szombaton este Imre sógorának – Anna férjének – mondta: „Imikém, reggel azt hittem, este már boldog leszek; Szent Ferenc értem jön és elvisz. Vasárnap a családtagok, rokonok látogatták meg. Mindenkit közel kért magához, s búcsúcsókot adott. Szokatlan volt tőle ez a mozdulat. A búcsúzás szó nélkül történt. Hétfőn még érezni lehetett, hogy ideát van, a szeme élt. 7-én, kedden egész nap egy pontra függesztve szemét nézett valamit, amit csak ő látott. Este Rózsafüzér Királynője jött érte...