Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Szociális Alap

Talpraállásunkért - A trianoni békediktátum 100. évfordulója kapcsán

Hogyan tudjuk feldolgozni a trianoni békediktátum fájdalmát? Hogyan tudjuk úgy feldolgozni, hogy közben becsüljük, szeretjük a szomszéd népeket is? És leginkább van-e kiút ebből a 100 éve történt tragédiából a magyarság számára, és merre vezet ez a kivezető út? A múlt feldolgozása nem azt jelenti, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha a múltbeli tragédia meg sem történt volna, mintha a Trianoni békediktátum okozta seb nem fájna ma is. Ami történt, az fájt 100 évvel ezelőtt, és fáj ma is. Igazságtalannak tartottuk 100 évvel ezelőtt, és igazságtalannak tartjuk ma is. Fáj az, hogy az új országhatárokon belül csak mintegy 7,6 M magyar maradt, és a trianoni határokon kívül rekedt kb. 3,2 M magyar. Fáj az, hogy ennek a 3,2 M magyarnak mintegy fele, közvetlenül az új határok mellett élt, színmagyar területeken. Könnyen lehetett volna sokkal igazságosabb határokat meghúzni. Fáj a győztes Európai nagyhatalmak érdektelensége és cinizmusa, akiknek nem számított egy kis nép sorsa, akiket nem érdekelt több mint 3 millió ember élete és szenvedése, őket feláldozhatónak tartották. Szeretnénk, ha ezt a fájdalmat megértenék a szomszédos nemzetek, megértenék Európa népei, szeretnénk ha legalább valamennyire átéreznék. Miért történhetett meg velünk a Trianon tragédiája? Az okok között a legfontosabb a török hódoltság rettenetes időszaka. A török idők előtt, Mátyás király korában Magyarország lakossága kb. 4M volt, a török kiűzése után már csak mintegy 2M. A történelem nagy csodája, hogy ebből a mélypontból a magyarság még fel tudott támadni. Ám az okok között fontos felismernünk a magunk felelősségét is. A magyarság vezető rétege nem ismerte fel időben a nemzetiségek hatalmas vágyát az önállóságra, az önrendelkezésre. Szomorú példája ennek az 1871-es cseh kiegyezés tervének meghiúsulása, aminek az oka elsősorban az akkori magyar parlament ellenállása volt. Éppígy végzetes következményei voltak az I. Világháború végén kialakult belső szétesésnek. Az okokkal való szembenézés után el kell jutnunk odáig is, hogy átérezzük a szomszédos népek, szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok, szlovének örömét, akik számára – többük esetében a történelmük során először – megnyílt a lehetőség arra, hogy nemzeti létüket kibontakoztathassák, jövőjük alakítását a kezükbe vehessék, évszázados vágyukat az önállóságra megvalósíthassák. A legfontosabb feladatunk azonban nem a múlttal kapcsolatos, hanem a jelennel és a jövővel. Újra talpra kell állnunk! A magyar nép a 20. században tragédiák egész sorozatát élte végig. Két rettenetes világháborút, két szörnyű diktatúrát, az 56-os forradalom vérbefojtását, és mindenekelőtt a trianoni békediktátum tragédiáját. Alig-alig tudtuk mindezt feldolgozni, részben még most is ezek alatt a terhek alatt görnyedünk. Most a magyarság előtt az a feladat áll, hogy megpróbáljunk talpra állni. Egy hirtelen meggazdagodott vállalatvezető mindig irigykedve nézte a sofőrjét, annak nyugalmát, egyenes tartását. Egyszer, amikor a sofőr háza közelében vitt az útjuk, megkérte őt, hogy álljanak meg a ház előtt. Az egyszerű otthonba belépve a vállalatvezető elcsodálkozott az antik bútorokon, és egy családi képen, ahol szép nemesi kúria előtt egy csillogó Mercédesz mellett állt fiatalon az ő sofőrje. Megkérdezte tőle: „Hogy tudta mind ennek elveszítését feldolgozni?” Mire a sofőr ezt felelte: „Édesapám egyszer ezt mondta nekem. A sorsodat viselheted úgy, mint púpot, akkor összeroskadsz alatta. De viselheted úgy is, mint keresztet, és akkor ember leszel, fiam! S mire megöregszel, azt is megérted majd, hogy nem te hordozod a keresztet, hanem az hordoz téged. Azóta ez az én örökségem.” Magyar testvéreim! Isten keresztet tett a népünk vállára. Ne púpként viseljük, hanem igazi keresztként, bizalommal, emelt fővel, erős lélekkel, hittel hordozzuk! A talpraállás azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk újra alkotni, egymás kezét megtalálni, újra remélni és hinni. Így mondja a Biblia: „Erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket!” A talpraállásunk fontos része, hogy felismerjük, a Kárpát-medence és Közép Európa népeit a Teremtő Isten egymás mellé helyezte, összekötötte a sorsunkat, együtt boldogulhatunk. Történelmünk fájdalmas de nagyon fontos tanulsága az, hogy egymásnak testvéri kezet nyújtsunk, egymás jogait tiszteletben tartva, egymást segítve bontakoztassuk ki a jövőnket. Ferences gimnáziumba jártam, ahol nagyszerű magyar tanárunk volt. A ferences atya igen bőségesen tanította nekünk a szomszéd népek irodalmát is. Olvastunk szlovén, horvát, szlovák, román költőktől, íróktól. Hatalmas élmény volt, nyitogatta a szemünket, a szívünket. Mennyire fontos volna, hogy a Kárpát-medence minden iskolájában tanuljuk és tanítsuk egymás nagyjait, kultúráját, múltját, értékeit! Egyszer egy zarándokcsoporttal Füzesmikolán jártunk, egy román ortodox búcsújáróhelyen. Ahogy beléptünk a templomba, megkérdeztem a kolostorvezető szerzetest, hogy imádkozhatunk-e. Látszott, hogy az atya vívódik, reszketett a keze az idegességtől, de végül is azt mondta, hogy imádkozhatunk. Először is elmondtuk a Mi Atyánkot románul, majd elénekeltünk egy román egyházi éneket. Az atya nem akart hinni a fülének. Azután imádkoztunk és énekeltünk magyarul is. A végén ez román ortodox atya megszólalt magyarul, köszöntött minket, megajándékozott minket. Több erdélyi magyar atya azt mondta, hogy még soha nem hallották őt nyilvánosság előtt magyarul megszólalni. Isten összekötötte a sorsunkat, együtt boldogulhatunk. A talpraállás azt is jelenti, hogy meg kell tanulnunk építkezni a családjainkban, emlékezve Márton Áronnak Erdély püspökének tragikusan igaz szavaira: „Erdélyt a magyar anyák veszítették el.” Építkeznünk kell a gyermekszívekben úgy, hogy elvetjük gyermekeink, fiataljaink lelkébe a nagylelkűség, az emberség, a hazaszeretet, a hit kincseit. A 100 éves évforduló szóljon ne csak a fájdalomról, hanem elsősorban a lelki talpraállásról! Isten, áldd meg a magyart, töltsd be lelkünket, családjainkat fényeddel, oltalmazz és vezess minket!