Szombathelyi Egyházmegye

Perczel Forintos Dóra: Az ember aki imádkozik



Háromrészes cikksorozatban kíséreljük meg mélyebben megérteni az imádságban rejlő lélektani folyamatokat. Talán egyesek profánnak tartják, hogy az imádkozó ember lélektani elemzésére vállalkozunk. Ahogyan azonban fizikai állapotunk, például a fájdalom, hatással van lelkiállapotunkra (és megfordítva), a spiritualitás is – az ima, a meditáció, a szentségek igénybe vétele – számos módon hatással lehet rá. Azt is szeretnénk jobban megérteni, hogyan befolyásolja a spiritualitás a hívő életét, magatartását, testi és lelki egészségét.

Az emberiség eszmélése és a vallás kezdetei óta az ima a vallások ősi gyakorlatához tartozott, lényegében az isten(ek)kel való kapcsolattartás módja volt. A keresztény teológia szerint az ima „az értelem párbeszéde Istennel” (Euagriosz Pontikosz, 399), illetve „az értelem felemelése Istenhez” (Damaszkuszi Szent János, 749). Rahner modernebb megfogalmazásában az ima az ember „ráhagyatkozása saját lényegének transzcendenciájára, ezzel totális megszólítottságának alázatos, fogékony érvényre juttatása” (1980). A keresztény ima arra a bizonyosságra épül, hogy az ember bármikor Isten elé léphet élete történéseivel kapcsolatban. Jézus maga járt elöl példával, amikor nyilvánosan és elvonulva is imádkozott és arra buzdít(ott), hogy szüntelenül imádkozzunk (Lk 18,1). Természetesen különbséget kell tenni vallásgyakorlás és ima között. A vallásgyakorlás rendkívül tág fogalom, számos funkciója van: idetartozik a templomba járás, a szertartásokon való részvétel, a közösségi élet, a lelkigyakorlat, a gyónás vagy lelkipásztori beszélgetés, a közösségi és az egyéni ima, illetve számos más tevékenység. Az elmélyült egyéni ima szerepe az ember életében a transzcendens létezővel, Istennel való kapcsolattartás és párbeszéd. Lélektani értelemben az ima számos formája önreflexiós folyamatnak, valamint sajátos megküzdési módnak is tekinthető. Az ima és az elmélkedés hatását elemezve mindenekelőtt tudatában kell lennünk a Szentlélek működésének és annak az isteni kegyelemnek, amely hittel ajándékozza meg az embert. Teljesen racionális alapon nem magyarázható meg, hogy ugyanabból a családból származó két gyermek közül az egyik miért lesz hívő és a másik miért nem, ugyanazt a tájat látva az egyik ember miért csodálkozik rá a világ szépségére és Isten teremtő erejére, s a másik miért tartja mindezt merő véletlennek, ugyanazt az emberi cselekedetet miért tekinti önfeláldozásnak valaki, és értelmetlen, felesleges erőlködésnek a másik. Mindezek a különbségek nem magyarázhatók kizárólag a vallásos neveléssel vagy a személy lelki alkatával, hiszen rendkívül sok út vezet az istenhithez.

 

Istenismeret és önismeret


Nagyon nehéz az imádkozás közben és által lejátszódó lélektani folyamatokról írni, sőt még elemezni is őket. Meglepő azonban, hogy ezek milyen nagymértékben hasonlítanak a modern pszichológiai kutatások által leírt teljes, autentikus személyiség jellemzőire. Miről van szó? Az ima az embernek talán a legmagasabb szintű tevékenysége: a személy elvonul s a csendben önmagára és cselekedeteire is reflektál, megpróbálja ezeket a hit fényében Isten elé vinni. Ebben az önvizsgálatban önismerete növekedhet, önazonossága megerősödhet, s képessé válhat arra, hogy valóban kapcsolatba kerüljön Istennel. Megdöbbentő, hogy ezt a gondolatot már 1198-ban (!) megfogalmazta Thierry Szent Vilmos ciszterci szerzetes, Szent Bernát kortársa: „Az én képmásom vagy. Ismerd meg magadat és így fogsz megismerni engem, akit a kép ábrázol. Önmagadnál megtalálsz engem.” Ezért talán megengedhető, hogy megpróbáljuk lélektani szempontból is megérteni, mi történik ilyenkor.



A keresztény ima arra a bizonyosságra épül, hogy az ember bármikor Isten elé léphet élete történéseivel kapcsolatban. Jézus maga járt elöl példával, amikor nyilvánosan és elvonulva is imádkozott és arra buzdít(ott), hogy szüntelenül imádkozzunk (Lk 18,1).


Az ima lélektani hatásai

 

Az élet értelmességének tudata
Az ember számára alapvetően fontos, hogy értelmet tudjon adni az életének és jövőképpel rendelkezzen: ez a testi-lelki egészség egyik alapfeltétele. Előbb-utóbb mindenki felteszi magának ezt a kérdést, hiszen az élet természetes része az egzisztenciális szorongás (Kierkegaard), sőt Viktor Frankl ürességélményről beszél. Ez annyira elviselhetetlen lehet, hogy sokan csak külső „segítséggel”: alkohollal, kábítószerrel, munkamániával stb. tudják tompítani. A kiegyensúlyozott, harmonikus emberi élethez nélkülözhetetlen, hogy célja és értelme legyen az életnek. Az imádkozó személy számára óriási lehetőség, hogy az Istennel való párbeszédben, a ráfigyelésben és a csendben megkaphatja a választ saját személyes küldetésére, tudatosítva magában cselekedetei és élete értelmét. A hívő személy elfogadva teremtettségét, abban a tudatban élhet, hogy Istennek terve van vele mindig, minden körülmények között, és ez választ adhat élete értelmére: „mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, felszenteltelek és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5).

 

Folytatás A Szív folyóirat 2011. márciusi számában:

http://old.asziv.hu/index.php?newart=10&newmag=6&show=arch