Szombathelyi Egyházmegye

Szécshenyi 2020 - Európai Szociális Alap

Perczel Forintos Dóra: Spiritualitás és lelki egészség


Márciusi számunkban szerzőnk arról írt, hogyan hat a személyiségre az imádság, lélektani értelemben. Felismerhettük, hogy az imádkozó személy átélheti, hogy életének van értelme, hogy Isten szereti és elfogadja. Ez belső biztonságot adhat neki és segítheti abban, hogy hatékonyan megküzdjön a nehézségekkel, s mindemellett fejlődjön önismeretében, megerősödjön identitásában. Azt is megállapítottuk, hogy a lelki egyensúlyban szerepet játszó ún. „pszichológiai immunrendszer” szerint az eredményesen megküzdő személyek magas kontrollképességgel, tanult leleményességgel, kemény helytállással, optimizmussal, az élet értelmességének érzésével, önismerettel és öntudatossággal jellemezhetők. Az ima lélektani hatásai és a pszichés egészségvédő „mechanizmusok” hasonlósága szembeszökő.


A hit és vallásosság témája a pszichológiában

A huszadik század elején az a szerencsétlen helyzet alakult ki a pszichológiában, hogy a nagy személyiséglélektani irányzatok elutasították a vallás jelentőségét és értelmét. Freud pszichoanalitikus alapon kényszerneurózisnak tartotta a vallást (Freud, 1991). Úgy tekintette Istent, mint nem-létező, az emberi képzelet és szorongások által létrehozott félelmetes apafigurát, akit a létezés szorongásaival megbirkózni nem tudó személy talál ki magának. Véleménye szerint az érett személyiség képes felelősséget vállalni magáért, szembe tud nézni léte végességével, és nincs szüksége arra, hogy kitalálja magának Istent. Jung ellentmondott neki és úgy érvelt, hogy az emberi személyiség csak akkor teljesedhet ki, ha képes tudatosan reflektálni Istenre. Viktor Frankl, a logoterápia megalapítója, a század második felében már egy szekularizált világban találta magát, ahol a vallásos hit csökkenése következtében sokan egyfajta spirituális vákuumban, légüres térben élnek, ezáltal értelmetlenné válik az életük. Ebben az üres, transzcendencia nélküli világban jelennek meg a szorongások, és az emberek a vákuumot megpróbálják pénzzel, hatalommal és élvezetekkel betölteni. Frankl véleménye szerint az élet végső értelmének keresése alapvető emberi szükséglet, amely nélkül nem teljesedhet ki az egyén élete (Frankl, 2001). Carl Rogers, a személyközpontú irányzat alapítója, és Abraham Maslow, a humanista pszichológia atyja – Freuddal ellentétben – azt állították, hogy az imádságos-vallásos lelkület a lelki és spirituális egészség jele, elősegíti a belső egyensúlyt, és gátlóan hat az önpusztító magatartásformákra, mint az alkoholizmus, a kábítószer függőség vagy az öngyilkosság.

 

Lelki egészség és a spiritualitás szintjei
 


Már az Egészségügyi Világszervezet (WHO) életminőség meghatározásában is szerepel a spiritualitás dimenziója (Kuyken és Orley, 1995). A nagytekintélyű brit egészségpszichológiai szakfolyóirat, a British Journal of Health Psychology már 1999-ben tanulmányt közölt a vallásos orientáció, a pszichés kiegyensúlyozottság és a személyes ima kapcsolatáról, feltételezve, hogy az imádkozás is a nehézségekkel való megküzdési stratégiának tekinthető. Maltby, Lewis és Day (1999) 474 egyetemi hallgatót vont be kérdőíves vizsgálatába, melyben háromféle vallásos attitűdöt (külső, belső és kereső), valamint az imádkozás és a templomba járás gyakoriságát vetették össze a depresszió, a szorongás és az önbizalom szintjével. „Belső”, intrinsic vallásosság az, amikor a hit az illető cselekedeteit, erkölcsi ítéleteit és életét minden szempontból áthatja. Ezek a hívők rendszeresen személyes imával fordulnak Istenhez, szorosabb kapcsolatban vannak vele, és nagyobb tudatossággal reflektálnak életükre. Számukra a halál nem félelmetes, hanem megváltás, Istent nagylelkűnek és jóságosnak tekintik. Az extrinsic vallásos beállítódás alatt a szerzők inkább a vallásgyakorlást és annak külső megnyilvánulásait értik, például a szertartásokon és a hívő közösség életében való részvételt. Azt találták, hogy ezek a személyek Istent általában haragosnak tartják, a halált kudarcnak és fájdalmasnak gondolják (James és Wells, 2004). Az extrinsic vallásosságnál inkább a közösség („társas támogatás”) védő hatása érvényesül. A társas támogatottság az egyénnek az a jellemzője, amikor nehéz vagy megoldhatatlan helyzetekkel szembesülve más személyek valódi segítségét tudja igénybe venni, és azt éli meg, hogy nincs egyedül a bajában, számíthat mások szeretetére. Az a tény, hogy a rendszeres templomba járók között kevesebbszer alakul ki depresszió, mint az átlagnépességben, nagy valószínűséggel a közösség biztonságot nyújtó hatásának köszönhető. A „keresők” a vallást úgy tekintik, mint egzisztenciális kételyeikre adható lehetséges választ, amely azonban nem jelent elköteleződést, sem pedig megoldást (James és Wells. 2004). Az adatok egybehangzóan pozitív hatásokra utalnak mind a belső, mind a külső vallásos beállítódásnál: az átlagosnál magasabb önbizalom és alacsonyabb szorongás illetve depressziószint jellemző rájuk. Ezzel szemben a „kereső” attitűdnél a kutatók nem találtak semmilyen pozitív kapcsolatot a mentális egészséggel.

Folytatás A Szív című folyóirat 2011. áprilisi számában:

http://old.asziv.hu/index.php?newart=14&newmag=11&show=arch