Rácz Ágoston: Gondolatok az Oltáriszentségről
Rácz Ágoston atya a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére vonattal utazók számára állította össze gondolatait az Oltáriszentségről.
Személyes tapasztalatunk az Oltáriszentségről
Amikor szentmisére megyünk, és belépünk a templomba – akár egy számunkra még ismeretlen helyen is – szemünk azonnal, szinte nem is tudatosan elkezdi keresni a szentélyben pislákoló-világító kis piros fényt, az örökmécsest. Mihelyt megtaláltuk, és észrevesszük a környékén a tabernákulumot is, térdhajtással köszöntjük az Oltáriszentségben jelen levő Úr Jézust. Megtesszük mindezt anélkül, hogy minden egyes alkalommal elismételnénk magunknak, hogy a kenyér színében rejtőző Isten előtt hajtunk térdet, hogy Megváltónkat köszöntjük oly módon, ahogyan például a római császárokat, az ókori világ negyedének teljhatalmú urait köszöntötték. Igen, az Oltáriszentségben azt a Jézust köszöntjük, aki nem csak a világmindenség királya, de a mi életünknek is királya akar lenni. Király, de nem zsarnok. Benne és Általa vagyunk Isten gyermekei, Ő szabadít ki minket a bűn nyomorából és szolgaságából.
A Szentmisében Ő gyűjt egybe minket, a szentírási olvasmányokban Ő szól hozzánk, és alakítja életünket. A tanítás által, az Igeliturgiában felkészíti lelkünket – a miséző papok gyenge, emberi szavai által – arra, hogy részt vegyünk az Ő áldozatában, az oltárra tegyük a mi saját imádságainkat és áldozatainkat, szenvedéseinket és kéréseinket. És hogy már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, ami meghalt és feltámadt, saját magával táplálja a keresztségben vízből és Szentlélekből újjászületett lelkünket, hogy hétről hétre, ha emberi gyengeségeink miatt lassan is, de egyre inkább Őhozzá legyünk hasonlóvá. A szentáldozásban Krisztus Testét vesszük magunkhoz: az egyházatyák ezt még Krisztus misztikus Testének hívták; nem abban az értelemben, hogy ez csak egy mese lenne, vagy egy izgalmas, szinte hihetetlen kitaláció; hanem azért, mert Isten misztériumai érintenek meg minket ebben a szentségi találkozásban. És itt mennyire igaz az, hogy azzá leszünk, amit eszünk! „Mert aki nem eszi az Emberfia testét, és nem issza az ő vérét, nem lesz abban élet.”
Szentségimádás
Jézus az utolsó vacsorán azt mondta, hogy „vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem”, nem pedig azt, hogy „vegyétek, és csak nézzegessétek”. A szentségimádás éppen ezért sohasem öncélú, hanem mintegy annak a pár pillanatnak a meghosszabbítása, ami a szentmise kánonja és a szentáldozás között eltelik. Méltó és igazságos, illő és üdvös imádni az Urat, aki a kenyér és a bor színe alatt teljesen és egészen jelen van istenségével és emberségével, és aki azt akarja, hogy együk és igyuk az Ő Testét és Vérét.
Amikor leborulunk az imádásra kihelyezett Oltáriszentség előtt, az Oltáriszentségben jelen levő Krisztusba vetett hitünket valljuk meg, és imádjuk a Őt, akinek elmondhatjuk minden bánatunkat és örömünket, vágyainkat és kéréseinket, de azt is megkérdezhetjük Tőle, hogy mi az akarata, mi a terve velünk kapcsolatban, mit szeretne, hogyan cselekedjünk adott élethelyzetünkben. De a találkozásunk az Úrral nem jó, ha formális és távolságtartó marad, mert Ő a szívünkben akar élni, saját magához hasonlóvá akar minket formálni az Oltáriszentség gyakori vétele által.
Pedig milyen nagy kísértés egy múzeum kiállítási tárgyává tenni Istent! Milyen könnyű is csak nézegetni, elmélkedni róla, ihletet meríteni a „kiállítás” különös hangulatából, akár ragyogó költeményeket írni, megragadó képeket festeni, a fényképezőgéppel elkapni a megfelelő pillanatot... milyen nagy kísértés mindig csinálni valamit, és véletlenül sem hagyni, hogy ez a nagy titok, a kenyér színe alatt jelen levő Isten megérintse az életünket, és megváltoztassa...
A szentségimádás tehát a szentmise azon pillanatának meghosszabbodása, amikor a szentáldozás előtt a pap már kimondta, hogy Krisztus Teste, de még a szemeink előtt tartja a szentostyát. És akkor, ott, csak egy pár pillanatra vagyunk attól, hogy a mi testünk részévé váljon fizikailag is az, amit testi szemünk egy parányi fehér kis ostyának lát, és amiről tudjuk, hogy az Úr az.
Az Eucharisztia ünneplése a Szentírásban
Az Újszövetségben, főleg Szent Pál leveleiben gyakran megtalálhatjuk a Krisztus Teste kifejezést: de ő inkább az Egyház közösségére vonatkoztatja, azokra az emberekre, akik hétről hétre, az Úr napján összegyűlnek, hogy együtt imádkozzanak, és megtörjek a kenyeret, ahogyan Jézus tette az Utolsó vacsorán: hogy részesedjenek az Úr Testéből és Véréből.
Az Eucharisztiának központi szerepe van az Egyház életében egészen a kezdetektől. Előbb ünnepeltük az Eucharisztiát, mint hogy leírták volna az Újszövetségi Szentírás első szavait: Szent Pál levelei tanúsítják ezt, például amikor a korinthusiaknak ezt írja:
„Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” (1Kor 11,23-29)
Az Eucharisztia ünneplésének közösségi jellegéről is sokszor beszél a Szentírás. Ahogy az evangélisták lejegyezték Krisztus Urunk szavait: „vegyétek és egyétek, vegyétek és igyatok ebből mindnyájan”: egy közösséghez, a Tizenkettőhöz szólt, és őket, mint közösséget szólította fel, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.
A Fő és a test nem választható el egymástól: Krisztus a Fő, mi pedig mindannyian a tagjai vagyunk az Egyház közösségében – ahogy Szent Ágoston fogalmazza meg, az „egész Krisztus” tagjai vagyunk, és ezzel ismét kifejezi, amit Szent Pál írt:
„A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. [...] Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai. Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyítóerőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt. Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyítóerővel? Mindnyájan értelmezik a beszédeket? Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra!” (1Kor 12, 12-14.26-31)
Egyházatyák: Eucharisztia és Egyház szoros kapcsolata
A II. század elején vértanúságot szenvedett Antiochiai Szent Ignác püspök leveleinek, melyeket akkor írt, amikor Szíriából Rómába vitték a kivégzésére, fontos témája az Eucharisztia. Nem csak a leveleiben, de a vértanúságában is felfedezhetjük az Eucharisztiát: azzal, hogy önként odaadja életét Krisztusért, hogy akkor is hűséges marad Urához és Mesteréhez, ha ezt a vére ontásával is tanúsítania kell, akkor is, amikor a vadállatok fogai tépik szét: ezt az önfeláldozást Krisztus áldozatához hasonlítja, mert Krisztushoz válik ezáltal hasonlóvá. Könyörögve kéri a rómaiakat egyik levelében, hogy ne akadályozzák meg, hogy élete búzáját a vadállatok fogai lisztté őröljék, és így mintegy kenyérré válhasson, amire Krisztus kimondhatja: ez az én testem! Vagy Szent Polikárp, szintén a II. század elején, amikor a bíróság előtt is megvallotta Krisztusba vetett hitét és bizalmát, feljegyezték róla, hogy a máglyán égve egy hálaadó, vagyis eucharisztikus imádságot mondott, mintha éppen szentmisét mondana. Erős a vértanúság és a liturgia kapcsolata: Krisztust nyilvánosan megvallani, akár az életet is odaadni érte, kultikus cselekedet: Krisztus áldozatában való részesedés.
A szentmisén való részvételünk akkor teljes, ha szentáldozáshoz is tudunk járulni: Szent Ágoston nyomán: a szentmisén, a legszentebb áldozatban mindannyian, akik meg lettünk keresztelve, Krisztus személyében veszünk részt – latinul ez úgy hangzik, hogy in persona Christi; Krisztus maga cselekszik mindannyiunkban és mindannyiunk által; a szentmisében pap és a hívek közötti különbség nem abban van, hogy a pap in persona Christi cselekszik, a hívő közösség pedig mondja a rá eső részeket és szépen énekel meg imádkozik. Amint már szó volt róla, mindannyian Krisztus személyében veszünk részt a szentmisén: a celebráló pap(ok), főleg a püspökkel az élükön Krisztust, mint Főt, mint az Egyház Fejét jelenítik meg, a hívek egybegyűlt közössége pedig Krisztus Testének a tagjaként van jelen.
Az Oltáriszentség: Krisztus Teste; az Egyház: szintén Krisztus Teste, és még sincs két Krisztus, de még csak az egy Krisztusnak sincs két teste; és mégis, az Eucharisztia is, és az Egyház is Krisztus Teste. Nyers és pontatlan szavakkal: az Egyház hozza létre Krisztus Testét az Eucharisztiában, és az Eucharisztia teszi Krisztus Testévé az Egyházat. Ugyanígy, ahogy Szent Ágoston mondja egyik beszédében, Krisztus nem saját magáért van jelen az Eucharisztiában, hanem értünk; vagyis Krisztus nem egy pici, hideg és sötét tabernákulumban akar élni, hanem a mi szívünkben.
„Semmi nem él Krisztus Lelkéből, csak Krisztus Teste”, írja Szent Ágoston a Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiben (Tractatus in Ioannem, 26.11-20). Vagyis, ha az Egyháznak az élő tagjai vagyunk, akkor az, hogy magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, lényegileg ugyanazt jelenti, hogy a Szentlélekben élünk, hogy akarjuk, hogy Isten irányítsa életünket. Amikor pedig nem egyszerűen beletörődve hagyjuk, hanem kifejezetten is akarjuk, hogy Jézus legyen a mi életünknek is a királya, hogy Ő irányítsa azt, akkor a mi életünk is az Eucharisztiára fog hasonlítani – egyénileg is, és közösségben is: a sok apró kis búzaszemre hasonlító élet mintegy lisztté őrlődik a Krisztusról való tanúságtétel, és a minket közben érő megpróbáltatások által; és Isten az ő kegyelmével ebből a lisztből először egy kenyeret csinál, majd pedig azt mondja, „ez az én testem”. Ugyanis Isten saját maga hozza létre az Egyházban az egységet az Eucharisztiához hasonlóan: ahogy a sok búzaszemből, ha megőrlik, egy kenyér lesz, a sok emberből, a keresztség és Oltáriszentség által az egy Krisztusnak a Teste.
„Légy azzá, amit látsz, és vedd magadhoz, ami vagy!”, buzdította Szent Ágoston az Eucharisztia ünneplésére egybegyűlt híveket (Sermo 272). Mert az Eucharisztia életet ad annak, aki megához veszi, és Krisztus Testében, vagyis az Egyházban van: ez az egy Test olyan, mint az egy kenyér: sok apró részből lett eggyé, így válik az emberi közösség jelévé annak a Testnek, melynek Krisztus a feje.
Mi is, akik most a statio orbis-ra, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust lezáró pápai szentmisére zarándokolunk, szívleljük meg Szent Ágostonnak a buzdítását: legyünk egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá, akit a szentmisében az oltáron a kenyér és bor színében látni fogunk, és vegyük Őt magunkhoz a szentáldozásban, mert már az ő Testének a tagjai lettünk amikor megkereszteltek minket. Mi már Hozzá tartozunk, az Övéi vagyunk; úgy is mondhatnánk, hogy a győztes csapatban játszunk, csak ki kell tartanunk szent hitünkben.
