Szombathelyi Egyházmegye

Patsch Ferenc SJ : Lemondás Istenért


A leghitelesebben akkor szólhatunk a böjtölésről, ha saját tapasztalatainkból indulunk ki. A szerző itt erre vállalkozik. Írásának címe ez is lehetne: Őszinte beszéd a böjtről, a böjtölés buktatóiról és arról, hogy mégis érdemes megpróbálkozni vele.

Fejlődő vallásgyakorlatunk

Évekkel ezelőtt történt. Egy protestáns lelkésznek készülő barátomat kérdeztem meg arról, hogy szokott- e böjtölni. „Nem, mert észrevettem, hogy kevéllyé tesz” – válaszolta. Lelki érzékenységre valló megállapítás – gondoltam akkor, bár a dolog nem tűnt egészen megnyugtatónak. Ma már azt is hozzá merem tenni, hogy egy ilyen kijelentés egyúttal annak a jele is, hogy valaki a lelki életének „még csak az elején tart”. Hiszen, ha szociális munkát végzel, ha alamizsnát – mondjuk egy magad készítette szendvicset – adsz egy rászorulónak, vagy ha komolyan veszed az imaéleted, meglehet, az első reakciód szintén egyfajta kevélység lesz. Ám próbáld csak meg huzamosabb ideig végezni a fenti gyakorlatok bármelyikét! Két hét hajléktalanokkal való rendszeres beszélgetés, vajaskenyér kenés, vagy napi fél óra imádság után már garantáltan nem kevélységből folytatod – ha folytatod. A kezdeti lelkesedés ugyanis hamar alábbhagy. Az indítékaink megtisztításának legjobb módja pedig – régi spirituális tapasztalat szerint – éppen a kitartás. Azt hiszem, azóta mindketten – a lelkész barátom és én is – előrébb jutottunk, mélyebbre mentünk valamelyest a lelki életben. S nem utolsó sorban talán épp a böjt gyakorlása révén.

Tapasztalatok, hagyományok, „teljesítmények”


Vannak személyes tapasztalataim a böjtölésről. Még papnövendék koromban, amikor először kezdett komolyabban megérinteni a lemondás, az aszkézis vallási jelentősége – jól emlékszem még –, néhány barátommal elhatároztuk, hogy nagyböjt péntekjein nem eszünk semmit. Ebből aztán egy izgalmas külön kis rituálé kerekedett: pénteken, pontban éjfélkor, a sötétség leple alatt nyikordult a refectorium vastag tölgyfaajtaja, és mi titokban találkoztunk az étkezőben, hogy – óraütésre pontosan „már másnap” – a hűtőszekrényből nekilássunk pótolni az elmulasztottakat... Mindez persze inkább amolyan diákcsíny volt, kalandos virtus a „lebukás” árnyékában, nem pedig komoly erénygyakorlat (vagy annak megszegése).

Azzal együtt máig megmaradt bennem az a hihetetlenül erős szolidaritásérzés, ami összekovácsolt bennünket az egésznapos közös szenvedés eredményeképpen. Később, már teológusként, a vallásközi párbeszéd kérdéseivel foglalkozva tudatosult csak bennem, milyen fontos szerepe lehet a muszlim híveket összefűző közösségi érzés kialakulásában annak, hogy az iszlámban a hagyományos böjti időszak (a ramadán) alatt napkeltétől napnyugtáig egyetlen falatot sem esznek, egyetlen korty vizet sem isznak – s mindezt általában a miénknél jóval melegebb éghajlat alatt! Persze a nagyböjtöt katolikusként is megtartjuk. Régtől észrevettem, hogy két olyan nap van az évben, amikor én már kora reggel garantáltan éhes vagyok: a hamvazószerda és a nagypéntek. Pedig igazán megszokhattam volna már a koplalást! Papnövendékként – az egyház régi hagyományát követve – a legjobb barátaim papszentelése előtt három napig böjtöltem (még most is emlékszem a szentelést követő ebédeken a csigatésztás húsleves ízére...); káplán koromban pedig a heti szabadnapomon tudatosan nem ettem, a plébánia híveiért való vezeklésből. Tapasztalatból tudom, hogy ha máskülönben egészséges vagyok, négy-öt napra nyugodtan felfüggeszthetem az étkezést bármiféle káros egészségügyi következmény nélkül. Több olyan rendtársamról is tudok, akik az évi rendes, nyolcnapos lelkigyakorlatuk alatt semmit sem szoktak enni; sőt legalább két olyan jezsuitát ismerek, akik az úgynevezett harmincnapos „nagylelkigyakorlatukat” is végigböjtölték (rendszeres orvosi ellenőrzés mellett). A kérdés csak az, hogy mire jó ez.

Folytatás a Szív folyóirat oldalán:

http://old.asziv.hu/index.php?newart=4&newmag=6&show=arch