Kajtár Edvárd: A vasárnap lényege (1. rész) Katekézis a liturgiáról
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a dokumentum utolsó részében a liturgikus év egyes ünnepeiről értekezik, és e rész egyik első egysége a vasárnapról mint az „egész liturgikus év alapjáról és magjáról" szól (106. pont).
Minden szentmisében elhangzik a hívek részéről egy akklamáció (ünnepélyes felkiáltás), mégpedig a legszentebb rész, a konszekráció után, amely nemcsak a mise mibenlétét ragadja meg, hanem, ha úgy tetszik, a vasárnap lényegét is: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!" (vö. 1Kor 11,26). Ez a hitvallás egyfajta „tükör" arról, hogy mi is történik valamennyi liturgikus cselekményünkben, de közlés a vasárnap jelentéséről is.
A vasárnapnak mint az Úr feltámadásának ünneplése, valamint a pénzkereső munkától való tartózkodásnak, a pihenésnek és a közösséget alkotó szeretet alkalmainak értéke abban áll, hogy Jézus „a hét első napján" (tehát a zsidó szombatot követő napon) feltámadt a halálból, és mi ennek az alapvető hitigazságnak a következményeit éljük meg egy egész napon át. A vasárnap tehát a mennyország valóságát mutatja meg. A vasárnap olyan élmény ugyanis, mintha véget ért volna a földi élet, az Úr jelenlétét ünnepeljük, együtt vagyunk a szeretteinkkel, már nem kell dolgoznunk, mert itt a beteljesedés, aminek van liturgikus „ruházata" is: részt veszünk az Eucharisztia ünneplésében, ahol az áldozással valóságosan megkapjuk ennek az örök életnek a „zálogát": „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon" (Jn 6,54).
Új Ember hetilap 2014.11.02.
