A megtapasztalás élménye és vágya
A Szombathelyi Egyházmegyéből 3 busszal indultunk útnak Pannonhalmára 2016. szeptember 24-én, az ökumenikus találkozóra, melyet a franciaországi Taizéi Közösség tagjai vezettek. A továbbiakban személyes beszámolómat olvashatják.
Taizé. Közösség. Taizéi dalok. Nem ismeretlenek számomra ezek a szavak s jelentésük sem. Ám ehhez a szerzetesrendhez kötődő lelkiséggel, imaélettel – ami pont az esszenciáját adja ennek az egésznek – ez idáig nem volt élményem. Ezért is vártam nagyon azt a napot, amikor Pannonhalmán találkozhattunk a Taizéből Pannonhalmára ellátogató testvérekkel. Az egész napos programot átszőtte az imádság. Az a fajta ima, melyben ugyanolyan fontos a csend és a dal is. A némasággal szemben a hang, az énekben kibontakozó dicsőítés egyenjogúsága volt jelen. Melynek során nem volt kínos ezt a csendet megélni, sokkal inkább lélekemelő érzés volt több száz fiatallal együtt nem szólni. Fokozni ezt már csak a zene, a mécsesek fénye, a képek, a feszület és a Szentlélek lángnyelveit szimbolizáló drapériák tudták. Azon napon ilyesfajta élményben lehetett részünk reggel, délben és este is.
A programot Várszegi Asztrik főapát úr nyitotta meg, sokakban nyomot hagyva gondolataival. Egy nagyon kis kedves történetet mesélt el az életéből, melyben egy kisfiú a saját ujjacskáját kínálta fel, melyet éppen cuclizott, választ adva Asztrik atya kérdésére: „Miért cuclizod az ujjad, hát finom az?”. Így vont párhuzamot köztünk – akik először vettünk részt ilyen alkalmon – és a taizéi imamód között: kóstoljunk bele mi is, hittel és szeretettel.
Nagy érdeklődéssel és nyitott szívvel hallgattam, amikor Alois testvér a Bibliai bevezetőjében 5 javaslattal próbált segíteni minket, sarkallva az irgalmasság bátorságára. A világ mai helyzetében fontos, hogy bízzunk magunkat Istenre, mindig tudjunk megbocsátani, ismerjünk meg nehéz emberi helyzeteket, ismerjük fel és legyünk tisztában az irgalmasság társadalmi dimenzióival és nem utolsó sorban a teremtett világ iránt viseltessünk irgalommal. Ezek mind nagyon elgondolkodtatóan hatottak rám, s bízom benne, hogy a fiatalokban is megcsillant egy-egy szikra ezt illetően...
A nap folyamán kiscsoportos beszélgetések keretében tettük fel magunknak a kérdést, ki mennyire tud ezekkel a javaslatokkal azonosulni, esetleg milyen tapasztalatai vannak és milyen célokkal megtűzdelve éli keresztény mindennapjait.
A fórumbeszélgetések témái részben a társadalom éppen aktuális kérdéseit járták körül –mint cigányság, migráció – részben pedig lelki vonalon mozogtak. Szerzetesség, zarándoklat, megtérés témában is várták a fiatalokat, de lehetőség volt elvonulni egy-egy lelki beszélgetésre a természetbe, a Boldog-asszony kápolnához. Számomra a leghívogatóbb a zarándoklatról szóló fórum volt. A bencés szerzetes, Ábel atya beszámolója jeruzsálemi útjáról, nagyon magával ragadt. Kerékpárral indultak útnak, s 40 nap után értek el céljukhoz, 2 társával. Szeretnék én is, ha nem is ekkora távra és ennyi időre, de legalább 1 hétre kivonulni a hétköznapokból. Többen mondták már, megdöbbentő látni, hogy egy zarándok út alkalmával mennyit változik az ember, micsoda formáló erővel bír az. Az út végén rájön, nem is a cél volt a legfontosabb, hanem inkább maga az út, s hogy miként fejlődött a saját maga lelke, személye. Erre a megtapasztalásra vágyom én is.
Azt hiszem sok mindent magammal hozhattam Pannonhalmáról...
Szöveg és fotó:Szmodics Petra
