Gondolatok Szentháromság vasárnapjára - Dr. Takács Gyula atya elmélkedése
„Az Atyát, a Fiút és a Szentlelket dicsérjük, imádjuk, és áldjuk. Szemléljük a Szentháromságot! Őt lássuk meg, ha az égre nézünk, vagy a virágos mezőt látjuk, lássuk meg, ha megértjük Krisztus arcát, a kereszt beszédét, lássuk meg, ha megtudjuk azt a Kincset, aki bennünk, a mi szeretetünk kincseiben lakozik, a teljes Igazságot, aki százszoros, aki végtelen. Ismerjük meg az Atyát, a Fiút és a Szentlelket! És ha megismertük Isten benső életét, akkor mondjuk: Dicsőség Teneked, Te Atya vagy, Te hatalmas, gyengéd Erő, dicsőség Teneked, Te vagy a Testvér, az Irgalom Ura, aki szolgáltál, dicsőség Teneked, ó Lélek, a mi lelkünk Vigasza, dicsőség Teneked most életünk minden órájában, minden hajnalon és minden alkonyon, minden imában és minden könnyben, minden szeretetben és minden türelemben, és dicsőség Teneked a Te dicsőségedben, az Örökben, az Égben, ahol mindörökké Téged dicsérhetünk Tebenned.”
Szentháromság vasárnapja (Péld 8,22-31; Róm 5,1-5; Jn 16,12-15)
A Szentháromság vasárnapja van, és ezen az ünnepen Isten titokzatos, benső életét
szemléljük.
Szemléljük? Ó, hogyan is mehetnénk föl abba a Magasságba, ó, hogyan is merülhetnénk el abba a Mélységbe, aki maga az Isten?
Vajon melyik szív, melyik emberi elme vállalkozhatna arra, hogy átlássa Isten mélységeit?
Mégis ünnepeljük a Szentháromságot, mégis szemléljük Isten benső életét.
És Isten maga segít nekünk ebben, amikor kitárja előttünk önmagát, megmutatja örök, titokzatos, benső valóját. Megmutatta Isten nekünk önmagát három nagy műben.
E három nagy műről beszél az ünnep olvasmánya, szentleckéje és az evangélium.
Megmutatta Isten önmagát a teremtésben, a megváltásban és a megszentelésben.
A teremtés művét szemléli az ószövetségi bölcs, és amikor a teremtést nézi, mögötte látja Isten arcát.
Valóban, ha fölnézünk a csillagos égre, és a megszámlálhatatlan miriád csillag fényét
látjuk.
Többet látunk, mint amit szemünk felfogni tud, mert e fények olyan Fényről beszélnek, amely törhetetlen, öröktől van és erővel teljes, hiszen kiárasztotta ragyogását az erővel és hatalommal teljes Isten.
De ha nézzük a mező virágait, ha nézzük a virágok kelyhének selymét, és érezzük tünékeny illatát, akkor azt is megértjük, megérezzük, hogy Isten hatalma milyen lehelet finom, milyen gyengéd erő ez.
E gyengéd, e hatalmas erő az Atyának arcát rajzolja elénk. Isten ilyen.
Isten hatalmas, és az Ő ereje gyengéd, mint az illat.
Isten erős, és az Ő ereje olyan, mint a szellő simogatása: nem rombol, világokat alkot.
És szüntelenül e hatalmas és simogató Kéz öleli magához, mint a családot.
Igen, Isten családja e teremtett világ, és ez a család az Atyáról tesz vallomást.
Ha megállunk a kereszt előtt, ha megváltásunk titkát szemléljük, ha nézzük azt a fényt, amely fény a kereszten függő Krisztus arcáról árad, akkor e fényben megismerjük Isten másik arcát: az irgalmát látjuk.
Azt tudjuk meg, hogy Isten együtt érez velünk. Ó, mennyire együtt érez!
Akik elveszítjük életünket, azokhoz Ő fáradhatatlanul siet, fut felénk, és átölel bennünket, odaadja nekünk önön életét.
Ó, milyen az Irgalom Istene? Milyen Ő?
Gyermek a gyermekek között, és a sírókkal együtt sír, és örül a nevetőkkel.
Egy mivelünk, mindenben hasonló hozzánk.
Olyan, mint a Fiú, a nagy a kicsinyek, a fiak a gyermekek között.
Mind az övéi, és mindenek az övék.
Odaadja nekünk önmagát. Ilyen az Isten: az Isten testvér.
És ha a lelkünk életébe nézünk, abba a lelki életbe, ahol vágyódó imádság fakad, abba a lelki életbe, amellyel mennénk föl az Isten magasába, vagy legalább odafutnánk az Ő ölébe, hogy Hozzá bújjunk, abba a lelki életbe, amellyel leborulnánk Jézus előtt, hogy áldjon meg minket, abba a lelki életbe, amelyben a jóság csírái fakadnak, nőnek, szárba szökkennek, termést hoznak, abba a lelki életbe, amely mosolyogni tud, amely türelmes és megbocsát, abba a lelki életbe, amely elfelejti önmagát, és képes arra, hogy annak örüljön, ami másoknak kedves, ha ebbe a lelki életbe nézünk, akkor is többet látunk, mint amik magunk vagyunk, mint amire a szívünk képes lehet, többet, mint az a szeretet, amit mi tudunk.
Olyan Szeretetet ismerünk meg a mi szeretetünk mélyén, amelyet nem tudtunk sohasem, hiszen az Igazság Lelke, a Teljesség, az Ép, a Töretlen, a Szent mint szellő átsuhan a mi tetteiken, és mint nyári eső itatja át a bennünk születő vágyakat.
Amikor imádkozunk, Ő kimondhatatlan sóhajjal, azzal a kimondhatatlan, örök, dicsőítő, zengő énekkel imádkozik a mi imánkban, amely imádság az Isten örök benső liturgiája.
Dicsőítsük tehát a Hatalmast, hiszen Isten Atyánk, gyengéd és erős Atya Ő, és dicsőítsük az Irgalmast, Ő a mi Testvérünk, aki egy mivelünk, és életét adja nekünk, és értünk adja magát.
És dicsőítsük a Teljesség Lelkét, dicsőítsük a Szeretet Dicsőségét, dicsőítsük a bennünk suhanó Lélek jelenlétét.
Az Atyát, a Fiút és a Szentlelket dicsérjük, imádjuk, és áldjuk.
Szemléljük a Szentháromságot!
Őt lássuk meg, ha az égre nézünk, vagy a virágos mezőt látjuk, lássuk meg, ha megértjük Krisztus arcát, a kereszt beszédét, lássuk meg, ha megtudjuk azt a Kincset, aki bennünk, a mi szeretetünk kincseiben lakozik, a teljes Igazságot, aki százszoros, aki végtelen.
Ismerjük meg az Atyát, a Fiút és a Szentlelket!
És ha megismertük Isten benső életét, akkor mondjuk:
Dicsőség Teneked, Te Atya vagy, Te hatalmas, gyengéd Erő, dicsőség Teneked, Te vagy a Testvér, az Irgalom Ura, aki szolgáltál, dicsőség Teneked, ó Lélek, a mi lelkünk Vigasza,
dicsőség Teneked most életünk minden órájában, minden hajnalon és minden alkonyon,
minden imában és minden könnyben, minden szeretetben és minden türelemben, és dicsőség Teneked a Te dicsőségedben, az Örökben, az Égben, ahol mindörökké Téged dicsérhetünk Tebenned.
Ámen.
2022. június 12. Takács Gyula plébános atya
