A II. vatikáni zsinat liturgikus dokumentuma egy el nem évülő kritériumot fogalmaz meg a templomainkban helyet kapó művészeti alkotások számára: „Az ordináriusok, amikor az igazán szakrális művészeteket szorgalmazzák és támogatják, inkább a nemes szépségre, mint az üres pompára törekedjenek. Ez érvényes a szent ruhákra és a berendezésre is" (SC 124).
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a dokumentum utolsó részében a liturgikus év egyes ünnepeiről értekezik, és e rész egyik első egysége a vasárnapról mint az „egész liturgikus év alapjáról és magjáról" szól (106. pont).
A húsvétvasárnaptól pünkösdvasárnapig tartó ötven napot ujjongó örömben üljük meg: egyetlen ünnepként, sőt „nagy vasárnapként”. A nagyböjti idővel ellentétben – melynek negyven napjába nem számítjuk bele a vasárnapokat, mivel vasárnap mindig Krisztus feltámadását ünnepeljük -, a húsvéti idő egységes ötven napot alkot: húsvétvasárnappal kezdve hét hétből áll, az ötvenedik nap pedig pünkösd vasárnapja. A húsvéti idő vasárnapjai húsvét vasárnapjának számítanak, és - húsvétvasárnap után - húsvét második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és hetedik vasárnapjának hívjuk őket.
Készület a templomba I.
Liturgikus sorozatunkban foglalkoztunk már a liturgia alapjaival, a szentmisével, a szentek ünneplésével, a liturgikus évvel, legutoljára pedig az imaórák liturgiájával. A következőkben egy egészen gyakorlatias téma kerül sorra: egyfajta Liturgikus illemtan. Olyan általános dolgokat fogunk tárgyalni, mint a szentmisére való készület, a keresztvetés, a térdhajtás, mit tegyen az, aki nem tud térdet hajtani, vagy letérdelni, hogyan járuljunk szentáldozáshoz, stb. Talán azt gondolhatjuk, ezekről felesleges beszélni, mégis remélem, előbb-utóbb mindenki számára fog valami újdonságot hozni a rovat.
A katolikus liturgiában alapvetően kétféle módon ünneplünk: ünnepeljük egyrészt magát a liturgikus (vagy más néven egyházi) évet, amelyben felidézzük az üdvösség történetének eseményeit, adventtől Krisztus Király ünnepéig. A másik ünneplési rendünk a naptári napokhoz igazodik. Ide tartoznak az Úr Jézus egyes ünnepei, valamint a Boldogságos Szűz és a szentek ünnepei. Anyaszentegyházunk tehát az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása mellett folyamatosan elénk adja azoknak az életpéldáját, akik előttünk jártak az üdvösség útján, és bizonnyal eljutottak Mennyei Atyánkhoz.
A zsolozsma liturgiájának megvannak a maga törvényei. Sajátos formában rendezi el azokat az elemeket, amelyek megtalálhatók a többi keresztény liturgikus ünneplésben is: az imaórák úgy épülnek fel, hogy a bevezető himnusz után mindig zsoltározás következik. Ezt hosszabb vagy rövidebb szentírásolvasás váltja fel. Végezetül könyörgések hangzanak el.
A zsolozsma imádkozásának célja a nap megszentelése. Mit takar ez a kifejezés: „megszentelni”? Valahányszor, amikor imádkozunk, nem hétköznapi, profán dolgot teszünk, hanem egyenesen a Szent Istenhez szólunk. Az imádság kilépés a mindennapokból, az emberi kapcsolatokból. Egy egészen különleges dolog. Ha ábrázolni kellene, azt mondhatnánk, míg minden földi tevékenységünk, beszédünk vízszintes síkban van, addig az imádság az egyedüli, ami függőleges. Amikor tehát imádkozunk, a Szent Istenhez szólunk. Azzal pedig, hogy a Szent Istenhez szólunk, szent dolgot teszünk és valamiképpen részesedünk ebben a „szentségben”, megszentelődünk, illetve megszenteljük környezetünket, időnket. Azzal, hogy a nap különböző időpontjaiban imádkozunk, a napot is megszenteljük.
Az „imaórák liturgiája” - kissé talán rejtélyes - kifejezés mögött nem más húzódik meg, mint a zsolozsma, vagyis az Egyház hivatalos közösségi imádsága, melyet napról napra végez a szentmise mellett. (A „zsolozsma” szláv jövevényszó, és szolgálat, hivatal, istentisztelet jelentéssel bír.)
A sajátos jellegű időkön kívül – mint az advent, karácsony, stb. – van még harminchárom, esetleg harmincnégy hét az év folyamán. Ilyenkor Krisztus misztériumának (titkának) nem valamely külön szempontját ünnepeljük, hanem éppen Krisztus misztériumát a maga teljességében, kiváltképp a vasárnapokon. Ezt az időszakot hívjuk évközi időnek. Az évközi idő a január 6-a utáni vasárnapot követő hétfővel kezdődik. Tart egészen a nagyböjt előtti keddig bezárólag. Majd újra kezdődik a pünkösd vasárnapját követő hétfőn, és az adventi első vasárnap I. Esti dicséretének kezdetével zárul.
Az egész egyházi év csúcspontja az Úr Jézus szenvedésének és feltámadásának húsvéti szent három napja, mikor is Krisztus halálunkat halálával megtörte, és az életet feltámadásával újjászerzette. Ezt a nagy titkot, misztériumot ünnepeljük minden vasárnap, de különösen is a húsvéti ünnepkörben. A húsvéti ünnepkör a húsvéti időből, és az azt előkészítő nagyböjti időből áll. Az ősegyházban a nagyböjti idő mindenek előtt a keresztségre való felkészülés utolsó szakaszát jelentette, és a nagyböjti liturgia hangolta és hangolja mai is a húsvéti misztérium megünneplésére mind a keresztelendőket, mind a hívőket, akik visszaemlékeznek keresztségükre és bűnbánatot tartanak.
Húsvét titkának évi ünneplése után legfontosabbnak tartja az Egyház, hogy megemlékezzék Urunk születéséről és első bemutatkozásairól. Ez történik a karácsonyi időszakban, melyre az előkészületet az adventi idő jelenti. A karácsonyi idő december 24-én este kezdődik és Urunk megjelenése (Vízkereszt) utáni, vagy a január 6-a utáni vasárnapig bezárólag tart.
Liturgikus ünneplésünknek kétféle módja van: egyik a szentek ünneplése, mely szorosan kapcsolódik a naptári napokhoz. Másik módja pedig az egyházi (vagy más néven liturgikus) év, amelyben felidézzük és átimádkozzuk az üdvösség történetének eseményeit, adventtől Krisztus Király ünnepéig.