Szalay Géza atyára emlékeztek
A gasztonyi hívek nagy szeretettel őrzik egykori plébánosuk Szalay Géza atya emlékét. Rá emlékezik írásával – halálnak évfordulóján, szeptember 16-án - dr. Takács Gyula csörötneki plébános. Az Ő és testvére László atya papi hivatásában is nagy szerepe volt Szalay atyának.
„Angyal volt, az Ég angyala, a Béke követe, a Szelídség tanúja,
az erőé, amely törékeny, nem tör össze senkit,
és törhetetlen, nem roppan meg szenvedés keresztje alatt sem, azt is könnyeden viszi fel az Égbe.
És ennél többet nem is szeretnék mondani, csak még egy pillanat csendet.
A csendet, amiben szólaljon meg a mosolya, mosolyogjon megint bennünk,
és a halk szava, és az alakja járjon itt közöttünk ismét.”
Kedves Paptestvéreim, Krisztusban szeretett kedves Testvéreim!
Ha Szalay Géza atyáról szeretnék beszélni, egy mosolyról kellene beszélnem.
Egy mosolyról, amely egészen az övé volt, - talán másutt meg sem lehet találni.
Szerény, sugárzó és bátorító.
Ha Szalay Géza atyáról szeretnék beszélni, beszélni kellene egy almáról.
Vasárnap délután, a litánia után a Mária-kertbe vitt bennünket,
és amikor már az út derekán tartottunk, akkor előkerült a táskából az alma.
Jutott mindenkinek, és maradt is.
Aztán számháború következett, meg kérdések, és elrepült a délután.
Beszélni kellene egy szobáról, ahova kicsinyek félelem nélkül, nem feszélyezetten,
úgy mentek, mint ahogyan haza megy az ember. A szoba illatáról kellene beszélni,
a harmóniumról, amely mellett olyan sokat ültünk,
a türelemről, ahogyan vezette ujjainkat a billentyűkön.
Még német nyelvet is tanított nekünk.
A fényképezőgépről kellene beszélni, mennyi mindent megörökített.
Kellene beszélni a maximlámpáról.
Egyik karácsony éjfélkor – akkor még nem volt villany a faluban –
hogy fényes legyen, hogy fényesebb legyen az éjszaka, felragyogtak a maximlámpák.
Az énekkarról kellene beszélni, a dallamról, - még ma is hallom: Daloljatok az Úrnak!
A ministránsokról, a ruháikról, a szépen hímzett, díszített ruhákról,
a papírból kivágott kelyhecskékről, a reá ragasztott színes díszekről,
amivel készültünk a húsvétokra, a karácsonyokra.
És még olyan sok mindenről. De miért is beszélnék ezekről. Miért nem beszél inkább a mosolya?
Miért nem szólal meg a mozdulata, hiszen itt van bennünk.
Elmúlt negyven év, ötven, és arcának kedves, oly finom tekintete nem halványult el.
Hogy mi volt a titok? Talán a mosoly. Nem, nem volt ő hős.
Olyan volt, amilyen az angyalok lehetnek, ha leszállnak a földre:
nem veszed észre őket, milyen hatalmasok. Észrevétlenek, csak azt tudod, hogy veled vannak.
Csak érzed őket, csak bátorítanak. Olyan volt, amilyen a szellő.
A Lélek is ilyen: fú, ahol akar, és nem rombol, hanem csak életet ad.
Olyan volt, mint a harmat: lehull, és a rétek virágba borulnak, és üde, friss lesz minden, csak örvendenek.
Akik itt vagyunk, ha nem is kivétel nélkül, de a legtöbben tudjuk mindezt.
Akik itt vagyunk, a szívünkben hordozzuk, nem halvány emlékét, őt magát, a mozdulatát, a mosolyát.
Úgy hordozzuk a szívünkben, hogy tudjuk: az életünk lett.
Az életünk bizakodásai és erőfeszítései, a törekvéseink, hogy újra és újra elkezdjük,
az életünk örvendezései.
Tudjuk, ahogyan az angyalok, ha észrevétlenek, de nem távoznak el tőlünk,
velünk vannak, bennünk, a tetteinkben, úgy ő is, mert olyan, olyan volt, és olyan.
Ezért mondom azt: ma a mosolya szólaljon meg nekünk, mindenkinek a saját szívében.
Ma szólaljon meg bennünk ő maga, mint ahogy oly sokszor megszólalt.
Akik meg nem ismerhették ezt az arcot, akik meg nem láthatták e törékeny, ez oly finom tekintetet,
ők tudják meg tőlünk ma, tudják meg abból, ahogy állunk,
ahogy álltunk a temetőben, ahova nem temetni mentünk, hanem életre kelteni,
megmutatni, hogy él, él nekünk és bennünk. Tudják meg a mosolyainkból, tudják meg az életünkből.
Szalay Géza atyáról nem szavakat, nem hősies dicséreteket szeretnék mondani,
csak ennyit mindössze. Csak azt szeretném mondani: markoljunk a szívünkbe bele.
Csak azt szeretném mondani: tekintsünk körül az életünkben és megtaláljuk őt,
és ha megtaláltuk, akkor erősek leszünk, erősebbek,
akkor öröm lesz bennünk, olyan öröm, amilyent felülről hoznak, olyan béke, amit nem ez a világ ad.
Az angyalaira bízta Isten, hogy elhintsék a szívünkben.
Angyal volt, az Ég angyala, a Béke követe, a Szelídség tanúja,
az erőé, amely törékeny, nem tör össze senkit,
és törhetetlen, nem roppan meg szenvedés keresztje alatt sem, azt is könnyeden viszi fel az Égbe.
És ennél többet nem is szeretnék mondani, csak még egy pillanat csendet.
A csendet, amiben szólaljon meg a mosolya, mosolyogjon megint bennünk,
és a halk szava, és az alakja járjon itt közöttünk ismét.
Ámen.
