Gondolatok Évközi 27. vasárnapra - Dr. Takács Gyula atyától
„Isten a tied lett, és te Istenben gyökerezel, Belőle élsz, a kegyelemből cselekszel minden tettet, ott vagy az Isten ölében, az övé vagy. Szeretett téged. Íme, a hit reménye, a csalhatatlan, a biztonságos. Mert a hívő élni fog hite által, az Élet pedig az Isten, Isten az ő élete, az Örök Élet. Mert a hívő azonossá válik Istennel, belép, ott van az Ő mélyén, átöleli lábát, és nem engedi el. Igen, a hit könnyeivel mossa meg az Isten lábát, a hit drága könnyével, mert a hívő felemeltetett az Isten ölébe, és nevet kapott, homlokára önmagát írta rá az Isten, a Szentet, kezébe pedig hófehér követ adott, drága Kincset. Ő maga e drága Kő. Odaadta Isten önmagát neked, mert hitted Őt, mert hiteddel átölelted, és Ő önmagához ölelt téged, a tied lett, a te életed, a te örök üdvösséged.”
Évközi 27. vasárnap (Hab 1,2-3; 2,2-4; 2 Tim 1,6-8. 13-14; Lk 17,5-10)
A mai vasárnap olvasmányaiból két mondatot emeljünk ki.
Az egyik az ószövetségi olvasmány élén áll, és a kérésről van szó benne, a kérés eltorzulásáról:
Meddig kell még Uram segítségért folyamodnom, anélkül, hogy meghallgatnál, hozzád kiáltanom anélkül, hogy megszabadítanál?
A kérésből szemrehányás lett, mert a kérés követeléssé torzult.
Az evangéliumban Jézus a hitről beszél, és a hit megdöbbentő erejéről tanít: Ha akkora hitetek lesz, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának, szakadj ki tövestül, és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek.
Kérés és hit. Vajon szembeállítsuk egymással e kettőt? Semmiképpen, hiszen összetartoznak.
A kérés épp azért torzult el, mert hit nélkül maradt.
Amikor kérünk valamit Istentől, akkor önmagunkat helyezzük előtérbe, önmagunk kiteljesedését kérjük Tőle: Én! – állítjuk oda Isten elé magunkat.
Nézz engem, és ami hiányzik belőlem, tégy teljessé. Tégy egésszé, tégy naggyá engem.
A kérés könnyen eltéved az önzés útjára, eltorzul, követeléssé és szemrehányássá válik, ahogyan az ószövetségi olvasmány elején hallottuk.
A hívő Istenre tekint. A hit lényege ebben áll: azonosság Istennel.
Amikor hiszünk, Istent szemléljük, belefeledkezünk Istenbe, az Ő szépségébe és csodálatosságába, az Ő szentségébe és hatalmába, csak Őt látjuk és elfeledkezünk önmagunkról.
Igen, Tied minden hatalom, Te vagy a dicsőséges, és Téged illet a tisztelet és minden áldás.
Az egyedülvaló vagy Te, ó Isten – ez a hit beszéde.
Amikor hiszünk, akkor szemléljük Istent, és megyünk Istenhez közelebb, mind közelebb Hozzá, egészen elmerülünk Isten mélyében.
Amikor hiszünk, leborulunk Isten előtt, és átkaroljuk az Ő lábát, és hitünkkel nem engedjük el.
Amikor hiszünk, Isten fölemel bennünket, és az ölébe vesz, magához ölel – ez a hit lényege.
És amikor ebben az állapotban, a hitben imádkozni kezd az ember, hogyan szól a hívő imája?
Hiszen csak Istent látja, a Szentet, hiszen elmerült Isten mélyében.
Azért Ő ekkor nem gondol önmagára, csak Istent látja, és Istent kéri, nem is önmagának, hanem magának Istennek:
Legyen meg a Te akaratod – így imádkozik.
Hiszen a Te akaratod valóságos, Te önmagad vagy, önmagad akarása, legyen meg tehát, aki létezel.
Szenteltessék meg a Te neved, hiszen Te vagy a Szent, és Benned homálynak árnyéka sincsen.
A Te ragyogó szentséged, a Te tündöklő dicsőséged ragyogjon, és a Te országod jöjjön el, a Te országlásod, a Te hatalmas országod, hiszen Te uralkodó vagy, Te mindenekfölött való - légy tehát!
És azt kérjük a hívő imában, hogy belőlünk is távolítson el Isten mindent, ami akadálya lehet az egységnek Ővele.
Az Ő akaratának ellentétét, a bűnt mossa le rólunk, és ne vigyen minket a kísértésbe, a gonosztól meg szabadítson meg, csak Hozzá tartozzon egészen a lényünk.
Amikor a hívő imádkozik, akkor Istent kéri, Istent Istennek magának, és saját magát is ott tudja Isten végtelen valójában.
S ebben az imában igen, kérni is lehet, és a kérés így hangzik ez ima közepén:
A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
De amikor kérjük ezt a kenyeret, tudjuk azt is, hogy Isten maga az ember Kenyere, Isten az ember Élete, az Örökkévaló.
Ekkor is Őt kérjük, hogy Ő legyen a kiáradó Forrás, aki elborít bennünket, hogy Benne éljünk.
Íme a hívő kérés. És ennek a kérésnek reménye nem csalatkozik meg.
Mert a hitnek ereje az Istennel egyesült lélek hatalma megteszi, megtörténik.
Jézus hasonlata megdöbbentő képet állít elénk erről az erőről:
Ha akkora hitetek lesz, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának:
Szakadj ki tövestül, és verj gyökeret a tengerben, - megtörténik nektek.
De nem ez történik meg kimondhatatlanul, hanem végtelenül hatalmasabb a történet: Isten ver gyökeret benned.
Igen, Ő onnét, az Ő mennyei magasából jött el, és nem ragaszkodott az isteni formához, hanem emberré lett, és szolgált mindenkinek, és belépett a szívedbe, és benned uralkodik.
Isten vert gyökeret benned – ez a hit reménye.
Isten a tied lett, és te Istenben gyökerezel, Belőle élsz, a kegyelemből cselekszel minden tettet, ott vagy az Isten ölében, az övé vagy.
Szeretett téged. Íme, a hit reménye, a csalhatatlan, a biztonságos.
Mert a hívő élni fog hite által, az Élet pedig az Isten, Isten az ő élete, az Örök Élet.
Mert a hívő azonossá válik Istennel, belép, ott van az Ő mélyén, átöleli lábát, és nem engedi el.
Igen, a hit könnyeivel mossa meg az Isten lábát, a hit drága könnyével, mert a hívő felemeltetett az Isten ölébe, és nevet kapott, homlokára önmagát írta rá az Isten, a Szentet, kezébe pedig hófehér követ adott, drága Kincset. Ő maga e drága Kő.
Odaadta Isten önmagát neked, mert hitted Őt, mert hiteddel átölelted, és Ő önmagához ölelt téged, a tied lett, a te életed, a te örök üdvösséged.
Ámen.
2022. október 2. Takács Gyula plébános atya
