Nagycsütörtök - Diakónusok szentelése a Székesegyházban
A nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén a Szombathelyi Egyházmegye kispapjai közül négyet diakónussá szentelt Székely János megyéspüspök. Szeminaristáinkat rövid bemutatkozásra kértük fel.
Járfás Ádám
Szentelési jelmondatot az Ószövetségből, Mózes utolsó beszédéből választottam: ,,Válaszd az életet” (MTörv 30,19). A két út közötti választási lehetőség, amiről a próféta is beszél – élet és halál - mindannyiunk életében számtalanszor, olykor az élet legapróbb helyzeteiben is megjelenik.
Gyermekkoromban, amikor a plébánosom (sokaknak csak His atya) invitálására ministrálni kezdtem a zalalövői templomban, akkor már, bár gyermeki módon, olyan úton kezdtem el járni, ami ellentétben állt a családom vallási magatartásával. Első radikálisabb döntést kívánó útelágazódáshoz akkor érkeztem, amikor lehetőség nyílt a pannonhalmi bencés gimnáziumba való jelentkezésre. Akkor már felmerült bennem a papi hivatás gondolata, így beadva a jelentkezést, a megerősítő válasz után elkezdtem a ’bencés diák’ éveimet. Az évek alatt, látva a bencés atyákat, valamint megismerve pár egyházmegyés papot, akik később segítettek, segítenek utamon, egyre jobban erősödött bennem a gondolat, amely átalakult egy legbelsőbb érzéssé, hogy Isten a papi szolgálatra hív. Második útkereszteződéshez érve, amikor a gimnáziumot és ezzel párhuzamosan a papság gondolatát is elhagyni készültem, hadakozva önmagammal és a környezetemmel, egy bencés atya segített a helyes útra való terelésben, ezáltal megerősödve mindabban, ami eddig gondolataimat és szívemet átjárta. Harmadik kereszteződéshez érve, érettségi után pedig beadtam jelentkezésemet püspök atyának, maradva azon az úton, amely az élethez vezet, immár Győrben.
Minden egyes döntésünkben alapvetően két út közül választhatunk. Az énközpontúság útján saját dicsőségünket és biztonságunkat, a krisztusközpontúság útján pedig a másokért végzett szolgálat lehetőségét keressük. Míg az első a halálhoz vezet, addig az utóbbi az életre.
A Szentírásnak ez az a rövid felhívása, ami most számomra meghatározó ebben az életszakaszban, hiszen a diakónusszenteléssel egy olyan utat választok, ahol az Életet szolgálhatom. Igyekszem erről az útról le nem térni az imádság, valamint a jelmondatom emlékeztető mivolta által. Ehhez kérem mindannyiuk imádságát.
Pongrácz Benedek
Pongrácz Benedeknek hívnak, Őriszentpéterről, az Őrség szívéből származom. Mindig is érdekelt a természet, és fiatalként még biológusként képzeltem el magamat. Így választottam középiskolát, majd az egyetemen a biológusi képzést. Egyetemi éveim alatt egy olaszországi lelkigyakorlaton éreztem először azt, hogy Isten valami teljesen másra hív engem. Utána sok megerősítést kaptam imádságban, a hétköznapokban, és ennek hatásaira mondtam igent a nagy kérdésre. Az egyetem befejeztével jelentkeztem papnövendéknek.
Jelmondatul a Zsoltárok könyvéből választottam egy mondatot: „Övé a tenger, az Ő művé, a szárazföld is az Ő keze alkotása.” Egyrészt a Teremtő Atya nagyságát, és a teremtett világ csodálatát tükrözi számomra, másrészt pedig azt, hogy Isten ott van velem mindenhol. A hétköznapi teendőkben, az imádságban, egy túrázás folyamán vagy a nehezebb időkben, akár a szenvedésben is ott van velem Ő. Sokszor nehéz szavakkal leírni, ahogy Isten jelenlétében vagyunk, ahogy Ő jelen van a mi életünkben. Számomra ez a mondat segít megfogalmazni azt, amit sokszor nem sikerül.
Amikor a szemináriumba beköltöztem, sokszor kérdezték, hogy mit jelent számodra a hivatás? Mit jelent számodra a papság? Valahogy így tudtam akkor megfogalmazni, hogy Istent és embert szeretve szolgálni. Valahogy hasonlóképp gondolom most is, viszont egy apró kiegészítést tennék. Elmélyülni Istenben, és az istenkapcsolatból származó örömmel szolgálva szeretni.
Rátkai István
Az Istennel való kapcsolat lehet jó, de még mennyire jó!
Az Istennel való kapcsolatot egy különleges csodaként élem meg. Ő számomra nem pusztán a Teremtő, Megváltó, hanem mind ezek mellett Ő az a személyes Valóság, az a nagybetűs Szeretet, aki az életem legnagyobb ajándékát adta és adja: saját magát, a Szeretetet.
Azt a szeretetet adta, amit ha figyelmes vagyok, akkor nap, mint nap, megtapasztalhatok, észrevehetek akár a legközelebbi családtagom, barátom, vagy akár egy vadidegen szemében, szívében. Ő az a Szeretet, amely átsugárzik a teremtett világ csodáin, amely ámulatba ejt a zenében, vagy a művészetekben is, s ezt még hosszan sorolhatnám.
Ő az a Szeretet, amely megérint a Szentírásban, a szentmisén, a szemlélődés, vagy dicsőítés csodálatos mélységeiben. Ő az a barát, akinek mindent elmondhatok, mert Ő nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni velem (vö. Zsid 4,15). Ő az a Szeretet, aki valóban meghallgat, aki engedi, hogy elmondjam, ha valami fáj. Ő az, akinek őszintén elmondhatom, amit bánok, s azt is, ahol megsebezve érzem magam. Ő az, a Szeretet, akivel valóban együtt nevethetek, és sírhatok.
Ő végig kísért kisgyermekkorom óta. Tanulmányaimban, a hétköznapok fájdalmaiban és elesésiben is mellém állt, felemelt, segített és ma is segít, kísér. De ott volt és van az örömeimben is. Megtapasztalhattam, s naponta meg is élhetem, mennyire bízik bennem, mennyire bízik mindannyiunkban. Sőt, nemcsak bízik, hanem mindig vár ránk, vár és vágyakozik, hogy megtapasztaljuk: sohasem vagyunk egyedül: Mert Ő velünk van! Velünk van. Gondoljunk bele: a végtelen szeretet velünk és bennünk akar lenni, és arra vár, arra vágyakozik, hogy befogadjuk Őt. Mekkora bizalom ez? Hatalmas! Nem földi, hanem isteni bizalom!
Isten szavakba nem önthető bizalma, amely szolgálatába is meghív, arra vezet engem, hogy életemmel is megmutassam, hogy a Vele való kapcsolat lehet jó, de még mennyire jó!
Rákos József
Rákos József vagyok, 1999-ben születtem Körmenden. Általános- és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, jelenleg pedig a győri Brenner János Hittudományi Főiskolán tanulok. Életünk fontosabb eseményei előtt általában számot vetünk, mely során újra felelevenednek előttünk azok a pillanatok, amelyek személyes életünket meghatározzák. Amikor visszaemlékezem hivatásom történetére, akkor mindig hála és öröm tölti el a szívemet, nemcsak a Jóisten iránt, hanem azon emberek iránt is, akiket Ő mellém állított.
Diakónusi jelmondatomként a Máté evangélium 6. fejezet 10-es versét választottam, amely így hangzik: „legyen meg a Te akaratod”. Egykor az Isten akaratából születtünk meg, és ma is az Ő akarata éltet minket, hiszen az Úr ajándéka minden pillanatunk, mozdulatunk és levegővételünk, azaz egész lényünk, amely már önmagában is a Teremtő dicséretét zengi!
Nagy kegyelem, és meg nem érdemelt ajándék az, ha a Jóisten valakit meghív az Ő szolgálatára. Ez a meghívás ugyanakkor egy hatalmas bizalomról és szeretetről tesz tanúságot az Isten részéről, mert az emberi alkalmatlanság ellenére is, képes alkalmassá tenni az Ő választottjait a hivatással együtt járó kötelességek és feladatok teljesítésére. Diakónusként, és majdan papként is, a szerető Isten szolgáló eszköze szeretnék lenni az emberek között. Ennek azonban az a feltétele, hogy az örömteli és nehéz időszakokban egyaránt ki tudjam mondani, másokkal pedig ki tudjam mondatni azt, hogy: Uram, „legyen meg a Te akaratod!”.
