Így láttam a pápát én - Járfás Ádám diakónus gondolatai
Ferenc pápa látogatása kapcsán megkértük olvasóinkat, hogy osszák meg velünk élményeiket egy-egy program kapcsán, amelyen részt vettek. Járfás Ádám diakónusunk gondolatait olvashatják.
Amikor bejelentették, hogy április végén hazánkba látogat Őszentsége, különösebb ujjongás nélkül fogadtam a hírt. Természetesen volt bennem egy átlagosnál nagyobb öröm, de ott volt a tudat, hogy utolsó utáni sorból, homályosan láthatom Őt. Isten útjai kifürkészhetetlenek – tartja a mondás. A készület ideje alatt, minden előzetes remény ellenére kaptam egy telefonhívást, hogy pénteken, a bazilikai program keretében imádkozott rózsafüzérhez előimádkozót keresnek – vállalnám-e? Meglepődve, de igent mondtam. Hatalmas izgatottság volt bennem. Előtte nap közel négy órás próbát tartottunk a Szent István bazilikában, összehangolva a mozgásokat, feladatokat. A próbán kijelölték az előimádkozók helyét, ami nem túl előnyös helyen volt számomra, egy oszlop mögött. Beletörődtem.
Elérkezett a nagy nap. Csodálatos volt látni a rengeteg papnövendéket, papot, szerzetest, püspököt. Úgy éreztem, hogy a papság él. A magyar Egyház szíve Budapesten dobog. Miután előimádkoztam a rám eső részt, visszaültem a kijelölt helyemre. Isten útjai itt is kifürkészhetetlenek. Mielőtt a Szentatya megérkezett volna a bazilikába, egy rendező lépett oda a körülöttem ülő atyákhoz, mondván, hogy kérnek egy növendéket, aki a pápa elé kíséri Brenner József atyát a tanúságtételre. Végül meg lettem szólítva, hogy kísérjem én, mivel magam is szombathelyi egyházmegyés vagyok. Leültettek Brenner atya mellé az első sorba. Ferenc pápa amikor elhagyni készült a szentélyt, a tanúságtevők felé irányították. Elköszönt a tanúságtevőktől, köztük tőlem is, mivel ott ültem közöttük. Életre szóló élmény. De mit is tapasztaltam? Távolról szemlélve sokaknak csak egy idős ember, aki fizikailag egyre gyengébb. De közelről látva érezni, hogy hatalmas erő van abban a törékeny testben. Jelenléte megnyugtat és reményt sugároz.
A pénteki napon és a vasárnapi Szentmisén, ahol az áldoztatói feladat végett közelről szemlélhettem a kulisszákat, egy csodálatos érzés fogott el. Azt tapasztaltam, hogy Krisztus szeretete uralkodott a fővároson. Papok, szerzetesek és hívek lepték el látványosan Budapest utcáit a három nap alatt. A rengeteg mosoly, üdvözlés és találkozás ismerősökkel és idegenekkel, utcán, templomban és boltban egyaránt, megerősítést adott abban, hogy az Egyház él, és tevékenyen működik, továbbá megerősített abban is, hogy mindig érdemes várni. Krisztus szeretete és az Ő földi helytartója gyűjtött minket egybe. Vigyük otthonainkba ezt a megtapasztalt szeretetet!
